Dunasziget olyan jó volt, amilyen jó csak lehet a tél, a lovak és a kedvesem. Az első nap, ahogy lóra ültünk, olyan hózápor szakadt ránk, amilyet rég láttam, és amilyenben még sosem lovagoltam. Balról csapott a szél, éreztem, ahogy kezd megfagyni az arcom, a térdem, a combom. Csak a bal. A lovak hősiesen trappoltak hazafelé, alig lehetett látni a szürkületben, minden okuk meglett volna rá, hogy pánikba essenek, de nem tették. És ezt a jó tulajdonságukat meg is tartották. Jöhettek fácánok, őzek, teherautók, ők legfeljebb sunyítottak vagy léptek egyet oldalra, aztán megnyugodtak megint. Az enyém, Frédi amúgy is olyan volt, hogy ha valaki le nem ugrik róla, akkor baja nem lehet. Dávid lova is megbízható volt, majd teszek ide róluk képeket, ha hozzájutok. Dávid most már tudja, mit szeretek a tereplovagláson. Ő is hamar belejött a vágtázgatásba, ha én így tudtam volna lovagolni fél év után! De ő nem elégedett magával, nekem az élvezet számít a lovaglásban (is), kit érdekel, mennyire vagyok béna, ha szeretem csinálni. Persze egy kicsit mindig félek, ami nagy baj, ezért nem voltam meg nem leszek sose jó lovas. Gyönyörű helyeken mentünk: fenyőerdőben, vízparton, láttunk őzeket, az egyik egész közel volt, nem is futott, csak állt és nézett. Az utolsó délután a naplementében vágtáztunk át a mezőn, pontosan ez volt, amire vágytam. Meg végre újra ketten lenni Dáviddal, Argentina óta nem volt ilyen, hogy együtt elmegyünk valahova, és senki nem rohan, de egy hétvége volt a Bakonyban, de ott nagyon szomorú voltam.

Kevés volt ez a négy nap, korábban haza is kellett jönnünk egy picit. és Dávid másnap elutazott Párizsba, hogy férjhez adja a nővérét egy franszia pasihoz, aki annyira aranyos, mintha nem is francia lenne. Most majdnem egy hétig szalma vagyok, ami napközben nem is olyan rémes, de este meg éjszaka!! Amióta besurrant a besurranó, nagyon félek. És szörnyen fázom, amikor egyedül alszom, hálótársat akarok!!! De meg kell tanulnom nagylánynak lenni, és nem menni át a szüleimhez, barátokhoz se kéredzkedni együtt aludni, kibírni. Pedig jó elterpeszkedni az ágyon, senki nem riaszt fel a horkolásával, de nekem muszáj éjjel odabújnom valakihez, hogy el tudjak aludni! És azért mi tagadás, egy nő nem az igazi.

Két napja fáj a fejem. Lehet, hogy az egyedülléttől, de inkább a meleg fronttól. Emiatt nem tudok németet tanulni, írni, tornázni menni, takarítani. Lédánál azért voltam. Az elején meg akart enni, kikérte magának, hogy én nem hagyom békén, mikor hó is van, meg a többiek békésen legelnek, aztán meggyőztem, és akkor már nagyon kedves volt, és kezdte érteni, mit kérek tőle. A fejfájás inkább tegnap volt kínos, mikor a Szépművészeti Múzeumban kellett az antik gyűjtemény százéves szülinapján dalnokversenyeznem. Szerencsére nem volt valódi verseny, különben Várady Szabolcs alaposan ránk vert volna  házi feladatban is, a rögtönzésben is. És a legaranyosabb, hogy olyan pókerarccal olvassa fel a hülyeségeket, mintha semmi köze nem is volna hozzájuk. De mindenki nagyon jókat írt, Lator visszafogott és pontos, de azért nem átall disznóságokat csempészni a szövegeibe, Kőrizs Imrének fergeteges a humora, Szabó T. Anna ha akar, vicces, ha akar, filozofikus, Nádasdy Ádám könnyed és elegáns, azt hiszem, a legjobb korpa közé keveredtem, gyertek, egyetek meg, disznók!

A fejfájásom makacs. Valaki vágja le! Vagy rólam a fájást vagy a fejemet.

Hogy azért legyen itt is egy kép, amíg a lovacskákat fel nem rakom, kaptam egy fotót zsiráftesómtól, bátortáboros önkéntestársamtól, akire az első este az egyik gyerek azt mondta: "már meg ne haragudj, de nagyon hasonlítasz Gyurcsány Ferencre." Mire a srác félrebillentette a fejét, és orrhangon rákezdte: "aaaa... politikuss" - tényleg Gyurcsány hanghordozásával. Én meg visítva csapkodtam az asztalt, és beleszerettem. Na nem Gyurcsányba. De egyéb emlékezetes dolgai is voltak, amiket a beleegyezése nélkül nem... Sajnos sokkal fiatalabb nálam, amit nem átall ő is folyton hangoztatni. Azt hiszem, nem diplomatának készül.