Ma voltam egy versmondó versenyen, hajdani kedves színjátékostársam meghívására. Írt nekem levelet, azzal kezdte, nem tudja, emlékszem-e még rá. Hááát, akkora nagy ember vagyok, hogy már nem ismerem meg a régi barátaimat. Azzal hívott, hogy az egyik versem a kötelező, és hogy nagyon sokan szeretik meg olvassák a verseimet a tanári karból. Nem mondom, hogy nem éreztem véres elégtételt, hogy egy gimiből elküldenek a verseim miatt, egy másikban meg kötelezőnek választják! Viszont rettentő zavarban voltam, meg az elején inkognitóban, nehogy a gyerekek legyen zavarban a jelenlétemtől. Nehogy már én legyek a díszvendég, a díszpinty. Nem voltak túl sokan, a versmondás nem népszerű manapság, és egyre kevésbé az, de egész jók voltak. Pedig a rájuk osztott vers, a Kihagyott monológok címen futó szonett rohadt nehéz, egyáltalán nem retorikus, viszont tele van éles áthajlásokkal és közbevetésekkel. Én azt is kétszer meggondolnám, hogy felolvassam, nemhogy elmondjam! Ráadásul a lét értelmén, értelmetlenségén elgondolkozni nem tizenéves feladat. Azt hiszem. Ennek ellenére nagyon ügyesek voltak - és a szabadon választott versben már lelkesek is.  Utána leleplezték kilétemet, akkor már nem volt min szorongani, viszont jól beszélgetés kerekedett ki még majdnem egy órás. A magyarosok is nagyon aranyosak voltak. Félelmetes energiákat fektetnek a tanításba. Annyi pénzért, amit kapnak, az állambácsi azért is megcsókolhatná a kezüket, ha az óráikat megtartják, de ők dolgozatot javítanak, értekezletekre járnak, és szakkört csinálnak, versenyt szerveznek, versenyre felkészítenek, pályázatot írnak, lelket ápolnak társadalmi munkában. Most azt éreztem, nem hiányzik a tanítás. Bár volt némi lelkiismeret-furdalásom, hogy ők megcsinálják a piszkos munkát, én meg a végén beszélgetek a gyerekekkel - az egyetlen, ami jó az egészben. Volt ott egy egyetemista lány, azt hallgatja nap mint nap a suliban, hogy semmi pénzért ne legyen tanár. Mondtuk, hogy márpedig semmi pénzért lesz tanár. De én sem tudtam és tudok most sem mást mondani: nem fizetnek meg, de amit kapsz, az megfizethetetlen. Ha az embert szeretik a gyerekei. Jó volt látni újra szerethető tanárokat és gyerekeket. Egy volt tanítványom is odakerült, egyrészt biztos vagyok benne, hogy jó kezekben van, másrészt azt a visszajelzést kaptam, hogy szakmailag jó alapokat hozott tőlem. És hogy dicshimnuszokat zeng rólam. Nem is tudom, melyik esik rosszabbul.

Itthon egy beteg kedves várt, köhög, még jó, hogy szedem a grépfrútmagcseppet, így nem fogom tőle elkapni. Másrészt azt olvastam, hogy a szerelmeseknek erősebb az immunrendszere. Most aztán kiderül...!

Holnap megyek anyával a transzplant klinikára. Többórás várakozás, még jó, hogy van mit olvasnom! Vagy viszek ölgépet, és grafománkodom!