Nem tudom, mikor láttam utoljára napsütést. Ma kibújt egy kicsit, én meg rohantam le az utcára, de mire leértem, elbújt. Közeledik a karácsony, és szeretnék lélekben készülni, nemcsak ajándékokat venni, bár az is nagyon jó, ha van ötletem. De főleg nincs. Vasárnap mécseseket gyújtottam, hogy kicsit Advent legyen itthon, belülre kéne még több várakozás. Azt hiszem, ha Istennel nem beszélem meg a dolgaimat, akkor kicsúsznak a kezemből. Én magam is elveszett leszek, kiszolgáltatott. Főleg azoknak, akiket szeretek. Hajlamos vagyok egy kapcsolatban kullancs lenni, ragaszkodni, teljes összeolvadást várni, pedig a párkapcsolatban a másik ember nem az anyám, akivel szimbiózisban lehetett lenni az elején, sem az ikertestvérem. De akkor mire jó az egész, ha nincs benne az egység élménye? Emlékszem, Robi mennyit mondta az elején, hogy kevés a kettesben töltött idő, egyszerűen nem értettem, mit akar, hiszen ott vannak a próbák, ott együtt vagyunk, mire lehet még szüksége. Hát most megértettem, mert én vagyok az, aki közös időért sír, akinek túl sok szabadideje van, akinek elég a magány napközben, este már társas életre vágyik. Dávid szorgalmasan kérdezgeti, mi van a zenéléssel, csinálok-e újra színházat, hátha akkor le lesznek kötve az energiáim. Azt hiszem, ha menne az írás, akkor nem volna semmi bajom, be a gép elé, és sötét-világos, sötét-világos... csak rohannának a napok. Meg az élet elfele. Eddig azt hittem, önálló, szabad nő vagyok, de úgy látszik, nem eléggé.

Még mindig küzdök azért, hogy előbb vegyem rá magam a gyerekszülésre, minthogy a testem úgy döntsön, hogy ez a vonat már elment. Dávid azt mondja, viselkedésterápia kéne, kezdjek kisbabák közt lenni, keressem meg, mi vonz benne, ha igazán meg akarnám oldani, azzal foglalkoznék, hogy megtanuljam fürdetni, pelenkázni őket, hátha van valami szépség benne a számomra, amibe bele tudok kapaszkodni, de csak idegesítenek. Inkább váltana ki allergiás rohamot - egyre kisebb adagtól is jönnek a tünetek - minthogy segítene. De nagyon elkeseredtem. Én azt hittem, küzdök.

A tanítás viszont hiányzik, egyre jobban látom, mire van szükségem belőle, illetve konkrétan a gyerekekből. Félállásba visszamennék, óraadónak még inkább, bár azzal is veszít az ember, nem ismeri az egész iskola, nem terjed a híre, ha jó fej, nincs benne az egész vérkeringésben... De a teljes állás meg rabszolgamunka. Nincs sehol nekem egy kis részmunkaidő? Úgy tanítanék!