Érdekes, hogy valahányszor a gyerekvállalás témáját hozom szóba, kis monológom azonnal páfrbeszéddé változik, aminek nagyon örülök, mert a látszat ugyan az, hogy magamban beszélek, ez a blog mégiscsak nyilvános, és ennek tudatában írok.

Ma egész éjjel álmomban szülnöm kellett, és rettenetes volt, az is rettenetes, hogy mennyi ilyet álmodom, néha jó, néha szörnyű, néha fizikai és plasztikus, néha csak egy érzet van meg. Ma semmi konkrétum nem volt, csak a fájdalomtól való félelem, és a kikerülhetetlenség ténye. Minden szinten nagyon félek a fájdalomtól, a fájdalom, mint a személyiséget torzító sőt lebontó jelenség, a halál mint a tudat elvesztése jelenik meg előttem. A tudatvesztéstől is nagyon félek, sose használnék tudatmódosító szereket. Káros szenvedélyes egyébként sincs, nem iszom, nem dohányzom, újabban nem is kávézom, már csak az édességről kéne leszokni. Negyven napos nagyböjt csoki nélkül például... komoly erőfeszítés.

Hajnalban felébredtem, azzal a reménnyel aludtam vissza, hogy nem kínoz tovább a szülős álom, helyette éppolyan nyomasztóan folytatódott: először a szemüvegemet  nem találtam álmomban, aztán a lovamat. Dávid kérdezte is reggel, hogy rosszat álmodtam-e, akkor szoktam így ébredni. Néha ijesztő, hogy mennyire ismer. Máskor az, hogy mennyire nem figyel rám.

Tegnap este színházban voltunk, sose néztem volna meg magamtól az Őrült nők ketrecét a Játékszínben, "körúti színjátszás", sose szerettem az ilyet. Nem vetem meg a vígjátékot, a bohózatot, szeretem a jó ripacsságot, sőt talán jó ripacsnak lenni nehezebb, mint jó színésznek. De ezek itt rossz ripacsok voltak, talán Balázsovits Lajos volt jó az egészben (remélem, jól írtam a nevét), és engem nem nagyon dobott fel a rengeteg buzis poén sem. Dávid munkaátrsai voltak ott, ajándékul kapta a jegyeket az intézet (persze elég ciki, hogy egyetemi tanároknak ilyen előadást adnak el, egyébként meg még így is csak fél ház volt), nem illett félidőben elvonulni, pedig szívesen megtettem volna. Olyan sok rossz előadást láttam mostanában, megint kéne valami nagyon jó, hogy visszaszeressek a színházba.

Késve indultunk, vigasztaltam Dávidot, hogy nem fogunk elkésni, az előadást úgyis csak hét óra hétkor kezdik, ez a színházi hét perc. Nem akarta elhinni, hogy ilyen van, a kollégáit faggatta, hogy tudnak-e a színházi hét percről. (Ráadásul színházi hét és koncertpórduim nyolc perc, de ezt már nem is mertem mondani.) Szóvá is tettem, hogy ez épp olyan, mintha én akarnám őt pl. valószínűségszámításból kioktatni. De ha nem hiszi, hát nem hiszi. Egyszer egy teljes oroszkrémtortában fogadtunk, hogy az idétlen szó nem a német Idée szóból származik, hanem az idő szóból, és eredeti jelentése koraszülött, a végén már az egyetemi nyelvtörténészeket is bevontam, de mégse hitte el, azóta is várom az oroszkrémtortát. A barátja feleségét hívta fel végül a szünetben, aki színháztörit végzett Veszprémben, neki elhitte, hogy van színházi hét perc.

Kedvenc kollégája és a felesége olvasgatják néha a naplovamat, Sanyi azt javasolta, csináljak hangos blogot, olyan még úgysincs. Nem rossz ötlet, csak a technikai kivitelezéssel adódnának gondot. Sanyi felesége meg félrevont, hogy a naplovamat olvasgatva sokszor tudja, miről beszélek, a fizikusok már csak ilyenek, de legalább az ember nem unatkozik mellettük, néha kell ugyan venni egy nagy levegőt, de azért nem olyan rossz a helyzet. Azért tényleg nem olyan rossz a helyzet.

Léda lovamat meg nagyon rég láttam, ezen a héten még nem voltam kinn nála. Bár ebben a mocsok időben ő is csak utálna, ha valamit akarnék tőle. Talán majd hétvégén.