Tegnap két kedves, szeretett emberrel volt találkozóm. Mégis mindkettő rémes volt, egyszerűen képtelen voltam ott lenni, jelen lenni, egy kicsit itthon voltam a munkám mellett (ami kezd a körmömre égni), egy kicsit, fél füllel a telefonomon, nem hív-e Dávid. Rossz érzés volt, mert az életben a legfontosabb a jelenlét, az a megvilágosodás, hogy ha eszel, akkor teljes lényeddel egyél, ha futsz, teljes lényeddel fuss, és nyilván az a magasfoka, ha nemcsak jelen lenni tudsz, hanem máshol lenni is. Mondjuk egy börtönben ülve teljes lényeddel a tengerparton futni. Vagy bediliztem?

Estére elfogott a kétségbeesés, vagy még inkább pánik. Mintha kaptam volna egy nagy tortát ajándékba, és szeletenként vennék vissza. Elhagyott a színház, mert rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem, elhagyott a zene is, rájöttem, hogy egy éve kínlódom ugyan Lédával, de sosem leszek lovasember, mindig bennem lesz a félsz és a bizonytalanság, félek, hogy elhagynak a versek (tegnap olvastam egy gyönyörű elemzést a két verseskötetemről, olyan mondatok voltak benne, amiket nem is értettem, csak csodálkoztam, hogy mit is csinálok: "műfajok, műformák, hangidézések intertextuális hálója teszi koherenssé ezt a feminin diskurzust." Bár tudnék ilyen mondatokat írni! De nagyon jól esett, és meg is hatódtam rajta, hogy valaki - Szántó Magdolna - ilyen komolyan vesz).

A szerelem nem hagy el, épp tegnap volt két éve, hogy Dávidot megismertem, egy szerelem átlagélettartama nálam két év, de ez virulensnek tűnik, mégcsak nem is öregszik, pedig belefáradtam, hogy hatalmi játszmák vannak benne, öregnek érzem magam harcolni, és azt hittem, a harc egy kapcsolat gyengesége és hibája. Hogy volna szabad gyerekeket szülni egy kapcsolatba, ahol harcok folynak, és ők is hadszíntérré változnak? De még öregebbnek érzem magam bármi újba kezdeni, egyáltalán be kéne látni, hogy öregszem, az alfanőstény korszakának vége, meztelenül már csak egy múzeumban néznek meg, fekete kendőt kéne kötni, esetleg gyorsan meggondolni, hogy anyának még jó lehetek, amíg van valaki, aki teherbe ejt, aztán zsákba öltözni, és elfogadni, hogy a szerelmekre épült női létnek vége, az anyaszerep után már csak a banyaszerep vár, aztán ha elég pénzem van, dönthetek, hogy a csontjaimmal vagy a hamvaimmal kínlódjon az utód. És főleg nem nyafogni ezen, hanem emelt fejjel viselni, ha már nem vagyok egy szuicid alkat.

Dávid mondta valakiről: "az a fajta nő, akinek a menopauza nagyobb katasztrófa, mint a halál", lehet, hogy rólam mondta. Mindenesetre tegnap úgy éreztem, hogy feladom, és lehet, hogy tényleg bediliztem, mert kimentem a lépcsőházba meg a kertbe egy szál télikabátban, nadrág nélkül, és nem is fáztam, és addig ültem ott, míg végre befejztem egy verset, sok-sok régi töredékből, aztán vissza tudtam menni, csak Dávid rémült meg, hogy bediliztem, pedig neki is volt csúnya és ijesztő kitörése, én mégsem hittem, hogy bedilizett, pedig lehet, hogy igen. Mint ahogy az is lehet, hogy én meg nem, de ma fejfájással ébredtem, utána órákig úgy éreztem magam, mintha álmodnék, pedig még kávét is ittam. A vers megnyugtatott, aztán ültem egy kád vízben, a kád szélén gyertyák, az is, ma befejezem a munkát, kimegyek Lédához, és mégsem adok fel semmit. Csak többet imádkozom.