Tegnap Pilates-órán nagy örömben volt részem. Arról beszélgettek a nők, hogy kinek hány évesek a gyerekei, aztán hozzám fordultak. Mondtam, hogy nekem nincsenek. "Neked még korai is lenne" - mondta az egyik. "Még nem vagy harminc, ugye?" Olyan jó kedvem lett, hogy egyet se csaltam le a gyakorlatok közül. De ami a gyereket illeti már megint, nagyon furcsa álmom volt. Szülnöm kellett, valami furcsa székre ültettek, bár semmi szülési ingerem nem volt, kihúztak belőlem egy vízzel telt, hatalmas hólyagot. Átlásztó volt, benne volt egy gyerek, rám nézett, nagyon kék volt a szeme, és határozottan engem bámult vele. Ki kellett szakítani a hólyagot, a víz kiömlött belőle, és kiszedtem a gyereket is. Nem volt mit tenni, az enyém volt, szeretni kellett. Kislány lett, Dávidot telefonon hívtam fel, Párizsban volt, közöltem vele, hogy feleségül mentem hozzá a távollétében, és kislányunk lett, legyen akkor Zsófi, ahogy megbeszéltük. Valaki nagyon meg akar születni? Vagy csak bennem a döntés, hogy csinálom-e vagy nem?

Még mindig nem vagyok képes reggel időben felkelni, legszívesebben nem találkozom senkivel, és nem veszem föl a telefont. A maileket azért nagyon várom, azokhoz nem kell megszólalni, elég itthon kuporogni, de sose jön elég. A napok többnyire bénázással telnek, ezen nemcsak az időelszúrást értem, hanem azt is, ahogy mindent elfelejtek, leejtek és összetörök, és nem tudok úgy kimenni a lakásból, hogy ne kelljen négyszer visszafordulnom ezért-azért. Dávid azt mondja, depressziós vagyok, Kati sose szerette a patologizálást, maradjunk annyiban, hogy rosszkedvem van, de lehet, hogy nyilvánosság előtt fogok megőrülni. Egyelőre csak annyit érzek, hogy szeretnék mindent feladni, abbahagyni, bár nálam ez nem szokott hosszú ideig tartani, főleg ha nincs rá semmi okom. Nem jó visszaolvasni a tavaszi bejegyzéseimet, azok olyan vidámak. Most is ilyeneket szeretnék írni.

Jó lenne visszamenni Argentinába, de az hagyján, hogy sokba kerül, még repülőre is kéne ülni. Ma éjjel álmomban az osztályommal utaztam, egyszerre voltak a régi osztálytársaim és a tanítványaim, a repülő úgy szállt fel, mint a siklóernyő, futni kellett lefelé egy dombon, de olyan ülésekbe kapaszkodva, mint a libegőn. Nagyon féltem. Aztán akkor is, mikor felébredtem. Nem tudom, mi rosszabb: nem látni viszont Argentinát vagy újra repülőre ülni, ahol egyszerre van agora- és klausztrofóbiám.

Tegnap egy régi barátom építészeti kiállításán voltam, fotók és makettek voltak kinn, ő meg magyarázta a számomra teljesen érthetetlen kortárs építészeti formanyelvet, aminek ugyanolyan szabályai és struktúrái vannak, mint az írásnak vagy a zenének. Én meg csak annyit láttam, hogy félnék-e abban a térben vagy nem. Mennyi mindenhez nem értek még a művészeten belül is!

Este voltunk milongán, nagyon sokan voltak, az elején még jól éreztem magam, szerintem csak mi vagyunk Dáviddal, akik nem veszik véresen komolyan a tangót, hanem hülyéskedünk közben, azt nagyon élvezem. Aztán elfáradtam, és csak ücsörögtem, vártam, hogy Dávid megtáncoltassa a nőket, aztán hazacsúszkáljon velem a tükörjégen.