Ha az embernek kétszáz kilométert kell utaznia, hogy jó színházat lásson, akkor kétszáz kilométert utazik, hogy jó színházat lásson. Az utóbbi fél évben láttam pár pesti előadást a Nemzetiben, a Vígszínházban, a Pestiben, a Játékszínben meg a régi Stúdió K-ban, ami most valami egetverően idétlen nevet hordoz. Volt köztük nézhetetlen, volt egészen elviselhető, még szakmailag kifogástalan is, ami után csak azt kérdeztem meg magamban: jó, de minek? Erre idejövök Szombathelyre (ahonnan már épp vonatozom visszafelé), megnézek harminc óra alatt két előadást, és mindkettő jobb, mint a legutóbbi öt, amit Pesten láttam.

A színházra nem igaz, hogy új seprő jól seper. Még nem szokott össze a társulat, még nem alakult ki a közönség, a technikai feltételek sem tökéletesek, egy dolog van meg: a színház szentsége. Amiben hit van, alázat, adni akarás és szakmai felkészültség. A többi körülmény majdhogynem mindegy. És ez nemcsak a nagy, színháznyitó előadásra igaz, hanem a kis diákbérletesre is.

Egressy Három koporsóját láttam először. Érhet vád, hogy elfogult vagyok, hiszen Robi komoly szerepet játszik benne, csak épp nem Robi volt ott, mert akkor halálra izgultam volna magam, hanem az Őrnagy. Féltem, hogy – szokás szerint – izgulni fogok érte, de ahogy belépett az színpadra és megszólalt, esélyem se volt rá. Csak annyit jutott eszembe (az ő stílusában), hogy „színész vagy, bazmeg!”, aztán benne voltam a történetben. A cselekmény ismerős volt, szerintem olvastam Jókainál, de Egressytől modern és groteszk lett, még Irgács is benne van. Állatira tetszett a díszlet (állítólag többen lefikázták, szerintem elképesztően jól eltalált), gyerekkorunk térbe kihajlós képeskönyveit idézi, az egésznek lesz tőle valami népmesei kontextusa, a színészi játék pontos, talán két-három helyen éreztem pár pillanatig tartó slendriánságot. Azt mondja Robi, sokat húztak a darabból, valószínűleg jót tett neki, mert szikár, lecsupaszított, ahogy az egész fekete-fehér és egyszerű. Minden tragikuma ellenére rengeteg benne a humor, rá is játszanak, és jól is teszik. Robi panaszolta, hogy a délutáni előadásnak szar volt a közönsége, beterelt középiskolások, akikről persze nem hiszem, hogy nem értik, hiszen szerelemről és féltékenységről szól, csak megfejelve a háború abszurditásával (sok Örkény-utalással: Isten hozta, őrnagy úr, na meg a dobozok), hát az estin jó volt a közönség, vettek minden poént, ha nem is voltak sokan.

A 9700-tól kicsit féltem: zenés-táncos, közönségcsalogató esztrádműsor, de kellemes csalódás ért: a Tasnádi-féle Bábelna óta nem röhögtem ennyit. Nem véletlen a hasonlítás, az ötlet is rokon: utazgatás a szombathelyi történelemben, jól odamondogatva mindenkinek, de felelősséggel és szeretettel. Egyfelől tényleg kihozzák az étlapot, mert van benne kuplé, operett, nóta, rock, és amit akartok, közben meg az egész előadás aprólékosan pontos, kidolgozott és hiteles. A kicsi, csak a helyieknek érthető poénoktól a nagy petárdákig minden van, és hihetetlen, hogy az egész rögtönzésekből épült. Amikor felhangzott a szovjet himnusz, mert az időutazásban épp 1976-ban jártunk, végigfutott a hátamon a hideg, mert azóta nem hallottam, de amire végképp nem számítottam, hogy a sikítva röhögés közben az egyik jeleneten sírva fakadok. Mert a bolondozás közepén, illetve ráadásul aranymetszési pontján megszólal annak a drága vén marha Jordánnak a személyes üzenete, hogy ebben a világban azért kell színház, mert ez maradt az személyes, hús-vér üzenet embertől emberig, és közben A csitári hegyeket éneklik, és nyoma sincs benne giccsnek, olyan finom üzenet az egész, már megy is tovább a bolondozás. Persze nem tökéletes az előadás, legalább háromszor van vége például, mint egy Beethoven-szonátának, de nagyon erős, amit mondani akar. Csak ott, csak akkor. Még a színházi portások is felvonulnak a színpadon. Már csak a műszaknak kéne bevonulnia.

Ha Szombathelynek végre lesz színháza, akkor van már egy olyan előadása, ami legenda lehet, mert nekik szól, róluk és senki másról. Ha volt zalaegerszegi csoda Ruszttal, akkor most legyen egy újabb, egy másik nagy színházcsinálóval, Jordánnal. És azon se csodálkoznék, ha az Egyetemi Színpad, Kaposvár és a Szkéné után most Szombathely lenne, ahová kétszáz kilométert is érdemes utazni, hogy az ember jó színházat lásson.