Pár napja megálltam egy ékszerbolt előtt, úgy látszik, ez a korral jár, régebben egyáltalán nem érdekelt ilyesmi, rácsodálkoztam az ezüstbe foglalt féldrágakövekre, és arra gondoltam, milyen jó volna, ha lenne egy gazdag szeretőm, akitől ilyen ajándékokat kapok. Hogy miért nem jó, ha én leszek gazdag? Hát mert nem költenék ékszerekre! Inkább a lovamra, utazgatásra, könyvekre, a lakásomra, növényekre, ajándékokra. De azért szép volt az ametiszt és a gránát. Néha azt gondolom, nekem az isten pénze meg ideje sem lenne elég. Pedig nem költök semmire, és nem csinálok semmit. Valaki a blogomat olvasva megjegyezte, milyen depressziós vagyok mostanában. Ez nem depresszió, csak nem a saját fordulatszámomon pörgök. Azt hiszem, a természetes fordulatszámom jóval magasabb az átlagnál. És ami felpörget, az a csoport. Néha olyan is, aminek csak a tagja vagyok, de inkább az, amit vezetek. Legyen az egy osztály vagy egy színjátszókör. Most egyszerűen csak normális életet élek, és ez nem az én fordulatszámom, és nem a saját hangom búg ilyenkor, hanem valami mélyebb és idegen. Nem vagyok én írónak való, az skizoid munka, én ennél sokkal szociábilisabb vagyok. Nekem a színház volna való vagy a tanítás. Egy felolvasáson is jobban elememben érzem magam, mint mikor egyedül kuksolok itthon, és írnom kéne. De ezt már mondtam. Közben meg mikor elkezdődik a színjátszó, az első húsz percben kínlódom, zavarban vagyok, el szeretnék bújni, segítség, hagyjanak békén, aztán visszatérnek a reflexek, és úgy érzem, jó is, amit csinálok. Az írás, a visszajelzések mindenképp jót tettek, már majdnem annyi önbizalmam van, mint egy normális embernek.

Tegnap voltam Lédánál, iszonyú hideg volt, órákig fagyoskodtunk kinn, a szél belefújt a csontjaimba, Gyula viszont ott volt és foglalkozott velünk. Lédával is, aki az első öt perc után menekült Gyulához, hogy hátha ő megvédi attól, hogy én piszkáljam. Aztán mikor Gyula kezdett tőle kérni ezt-azt, már jött volna vissza hozzám, hogy majd én békén hagyom. Amikor felültem, mindenféle hajlításokat mutatott, sokáig nem értettem, hogy kell sajámagába  betekerni a lovat, meg nagyon féltem, hogy Léda beleun a csesztetésbe, és egyszerűen kisétál alólam, de nem tette, nagyon aranyos volt.

Gyulával elvitt egy darabon hazafelé, arról beszélt közben, hogy a legtöbb embert könnyen kiismeri, de engem pl. nem annyira. Pedig én működöm a legegyszerűbben: szeretni kell és dicsérni, és akkor működöm.

Találkoztam egy volt tanítványommal, aki azóta szinkron-és filmszínész lett, meg persze vérmacsó, és azzal kezdte, hogy nem tudja, nélkülem és a színjátszó nélkül mi lett volna belőle. Most jól keres (mondtam is neki rögtön, hogy akkor te fizetsz, drága!), és lubickol a kamera előtt. Neki ez a lételeme: a pörgés, és ha dicsérik, úgy érzi, mindenre képes. Jólesett, hogy megköszönte, hogy annak idején, hat éve csináltam azt a kört a Lónyayban. Pedig én nem csináltam semmit, csak azt, amit élveztem. És ha még meg is dicsérnek érte...

Nagyon hideg van. Én meg rengeteget próbálok sétálni, mindenhova gyalog megyek, hátha könnyebb lesz utána írni. Meg hátha én is könnyebb leszek. Igaz, hogy a hideg beleeszi magát a csontjaimba, de talán a ruháim jobban fognak állni rajtam, ha már a drága ékszereknek nem áll módjukban. 12 napja nem ettem csokit, édességet, palacsintát, baklavát és süteményt. Mindjárt túl vagyok a felén.