A honlapom vendégkönyvébe írta bele valaki (persze névtelenül) ezt az állítást rólam a Vámos Miklóssal való beszélgetésem alapján. Furcsa beszélgetés volt, alig-alig szólt az irodalomról, sokkal inkább a párkapcsolatról, a férfi és női szerepről, az indulásomról, a lovamról, és arról, miért nincs gyerekem. Én meg ideális interjúalany vagyok, nem beszélek mellé, nem kérem ki magamnak az indiszkrét kérdéseket, és nem hazudok. Van ebben valami kényszeres, de azért az is, hogy vállalható vagyok így is, ha nincs bűn vagy szégyellnivaló abban, amit érzek, akkor miért ne beszélnék róla. Hát elmondtam mindazt, amit eddig megharcoltam. Előző nap Katinak mondtam el, miközben fojtogatott a sírás, akkor, ott sokak előtt (és nem mondom, hogy nem nyomaszt a tudat, hogy a tévében bármikor bárki megnézheti ezt a beszélgetést), és volt egy pont, amikor közel álltam hozzá, hogy sírva fakadjak a nyílt színen. De akkor is tartom magam ahhoz, hogy átlátszó akarok maradni, hogy nincs rejtegetnivalóm, hogy az érzelem nem köztörvényes.

Miklós megköszönte az őszinteségemet, azt mondta, sose hagyjam abba, mert ettől vagyok hiteles, és higgyem el, hogy az emberek nem élnek vissza vele, hanem meghálálják, ha valaki a valóságot közli. Ezután az „agyament” persze fáj, ennyit a meghálálásról, de nem nagyon védekezhetem. Kíváncsi vagyok, mit írna a Névtelen, ha megtudná, amit az utóbbi 24 órában elkövettem. Megpróbáltam lemenni tesómhoz Fiókosra, szépen kinéztem a vonatot, csak a Déliből ment, míg én az utolsó pillanatig meg voltam győződve róla, hogy a Keletiből fog. Másfél órát vártam a következőre, aznap az volt az utolsó személyvonat, 11 után értem el, de nem akartam otthon maradni és dühöngeni magamra. Ma este 7 felé akartam hazaérni, kinéztem a vonatot, és én, akinek extrém számmemóriája van, rosszul emlékeztem. Rohantam, és a klasszikus eset, még láttam a vonatot, mikor leszáguldottam a lépcsőn, és az aluljáróban ért a hangosbeszélő: „A Budapest Déli pályaudvarig közlekedő gyorsvonat a negyedik vágányról elment”. Most aztán jobban zokogtam, mintha a magánéletemről faggattak volna, olyan érzés volt, mintha kezdenék bekattanni (agyament), és csúsznának ki a dolgok a kezemből. Amúgy is folyton elsírom magam, mint akit kicsit túltöltöttek könnyekből, és a legkisebb mozdulatra kifolyik.

És mehetek haza személyvonattal, fehérvári átszállással. De a zajló Balaton gyönyörű. Mint egy végtelen jégmező. Nézem innen a vonatról is. És jó volt már látni tesómat.

Ezzel a naplovacskával is mindig megszívom, nem tudom, mi az, amit leírhatok benne, mi az, amit nem kéne, ki az, akiről név szerint beszélhetek, vagy épp megbántódik, ha csak monogrammal szerepel, ki az, akit meg sem szabad említenem. Talán tényleg nem érzem a határokat. Még jó, hogy nem vagyok sztár, belőlem aztán minden információt ki tudna húzni a bulvármédia.

Húsz napja nem ettem édességet, ez a félidő. Hogy egy dekával nem lettem kevesebb, az vicces, arra viszont kíváncsi vagyok, hogy a függőség elmúlt-e. Egyelőre a vágyakozás nem.