Kicsit kezdek belefulladni a munkába. Múlt pénteken volt egy határidő (forgatókönyv), hétfőn egy könyvajánló, szombaton lesz egy tévéfelvétel, a Nyugat 100-hoz hasonló, csak nyelvi vetélkedő, oda kellett megírnom a házi feladatokat. Hétfőn kaptam meg, és ma már kérték, igazi középiskolás határidő, épphogy meglettem vele. Jövő péntekre le kéne adnom a cseh dalszövegeket, de szeretném korábban befejezni, mert lehet, hogy bejön egy másik forgatókönyv március végi határidővel. Aztán újra kéne írni a drámát, van egy áprilisi próza-határidőm, utána kéne járnom, hogy megjelenjen idén a harmadik verseskötet. Szóval amióta hazajöttem Erdélyből, csak dolgozás van, Lédát még nem is láttam.

A múltkor Lédától hazajövet stoppoltam a vasútig, és egy lovasember vett fel, aki nagy lenézéssel nyilatkozott erről a természetes lovaglásról, hogy ebből sose lesz valódi lovaglás, lehet, hogy kézen fogva szaladgálok majd a lovammal a réten, de nem tudok majd vele kimenni terepre. Pedig tényleg azt szeretnék. És hogy a hagyományos módszer meg az kiütik egymást, ő nem is dolgozn olyan lóval, akivel már ezzel a nyálas metódussal foglalkoztak.Azóta nagyon el vagyok keseredve, ha erre gondolok. Jó lenne valaki, aki nem ezt mondja, és tényleg szeretném, ha Léda elfogadná, hogy felülnek rá, nyereg van rajta, terepre viszik. Csak ki ért hozzá, aki nem bántaná?

Közben utolért egy-két volt tanítvány gondja: az egyik épp meghalni készül, nem tudom, mit lehet tenni, hát beszélgettünk arról, hogy képzeli a túlvilágot A másik valami pszichotikus állapot miatt kimaradt az egyetemről, ott úgy tűnik, a szüleit is kezelni kell, persze érthető, hogy meg vannak zavarodva a helyzettől. Anyát másodszor is behívták a klinikára, de aztán nem lett jó a donorszerv, ki kellett dobni, a kedvesem fekvőgipszben, én meg jól vagyok. És harminc napja nem ettem édességet. Annyira már nem is hiányzik.