Folyton ugyanazt a hibát követem el: írogatok, és egyáltalán nem érzem, hogy ez a naplovacska nyilvános, hiszen csak én vagyok itt, meg az ölgépem. Aztán figyelmeztetnek, hogy milyen titkokat árulok el, és a figyelmeztetés jogos, hiszen én lehetek olyan átlátszó, amilyen akarok, de más dolgait nem pakolhatom ki. Most viszont nem tudok mit írni, csak ami személyes, pedig igyekszem kerülgetni. Szombaton a két tévéfelvétel közben jött a hír, hogy lemondott a miniszterelnök. Mindenki izgatott lett, én meg talán mondtam is, hogy mennyire nem tud érdekelni. Háborúnak kéne kitörnie, hogy egy kicsit is törődjek vele. De inkább azért ne törjön ki.

Ugyanígy próbálom tisztességgel befejezni és időben leadni a munkáimat, de közben kritizálhatnak, csökkenthetik a honort vagy visszadobhatják, amit írtam, csak halványan érdekel. Persze még mindig szeretem, amit csinálok. Átírtam a cseh musical dalszövegeit, benn voltam a meghallgatáson, és nagyon tetszett, beszélgetést vezetek, élvezem a SZÓSZ feladatait és főleg a felvételeit, de mintha valami fátyolon keresztül élnék. Pedig tudom én, hogy milyen klassz dolgok történnek velem és körülöttem. A színjátszóimmal valami nagyon jó úton indultunk el a múlt heti próbán, öröm velük lenni. Olyan kiadótól kaptam felkérést, akiről még csak nem is álmodtam. A színházban szívesen fogadtak. Én meg csak regisztrálom magamban, hogy ezek milyen csodálatos dolgok, de nem érzek mást, csak szorongást. Percekre el tudok róla feledkezni, ha Lédával figyelünk egymásra, ha egy színész jól énekel, ha a próbán előre tudunk lépni, de aztán visszatér megint.

Próbálok alkut kötni az Istennel, pedig utoljára Ábrahámnak ment Sodoma városának ügyében. De az az érzésem, hogy nem vagyok elég jó lobbista a Fennvalónál.

Ostoroznak (és ostorozom magam) a túlzott ragaszkodás, kötődés, függés miatt. Anyától és/vagy párkapcsolatban. Szülessek már meg, nőjek már föl, elengedés, függetlenség, önállóság, egyedüllét, felnőttség, felelősségvállalás önmagamért. A testvérem azt mondja, olyan vagyok, mintha meg se születtem volna, úgy akarok belehalni abba, hogy anya beteg, ahogy a magzat nem éli túl az anyja halálát. És lehet, hogy ez még igaz is. Csak hány év küzdelem után ér azt mondani, hogy feladom, nem harcolok tovább, úgy látszik, erre az én életemben nincs megoldás? Tudom, hogy beteges, elhiszem. Elhiszem azt is, hogy a szerelem sem szeretet nálam, hanem függés, mint egy drogosnak az anyagtól. De mit csináljak ellene?

Tegnap megkérdezte valaki egy interjúfélében, hogy minek tartottam én csokiböjtöt. Hiúságból? Persze, azért is, de azért is, mert ha észreveszem magamon, hogy függök valamitől, akkor azonnal szabadulni igyekszem. Nem ittam például kávét másfél évig, mert kávéfüggő voltam. Már csak az a kérdés, miért nem hadakozom ugyanilyen elszántan a kapcsolatfüggés ellen. Lehet, hogy el kéne vonulnom remeteségbe, egy év masszív depresszió után még talán le is szoknék. Vagy bekattannék. Végül is az embernek az élete a sajátja, kísérletezhet vele. De én nem merek. Olyan rövid, és akkor még direkt szenvedjek is benne? Ha pokolra kell menni, legalább vigyenek, ne én stoppoljam le az első arra tartó járatot, vagy vegyek vonatjegyet helybiztosítással.