pontosabban kétségbeesés és remény közt.
Amikor eljön az idő, hogy csak a test számít, mire képes, mire nem, és csak azért, met az őrzi a lelket.
Ha nem félnék tőle annyira, azt mondanám, a halál jó, az egyetlen mérleg, amin a nem hívő ember is lemérheti az életét. Mert ha rátesszük, akkor siker, pénz, karrier, apró játszmák, harcok, gőg, önféltés - mind kuka, mind mehet a levesbe. És ami megmarad, az csak a hűség és a szeretet. Ezek a szavak is a halál fényében(?) árnyában(?) nyerik vissza az erejüket, az el nem koptatott jelentésüket. Csak az számít, hogy kit tudok szeretni legalább úgy, mint magamat, és ki szeret engem úgy, mint önmagát.
Nem tudom, ki miért fél a haláltól, én a testi szenvedéstől félek és a magánytól. Az én félelmem alapvetően szeparációs félelem. Néha azt mondom, meghalni nem lehet nehéz, mert eddig még mindenkinek sikerült. Közben meg nagyon nehéz lehet, és mégis muszáj egyszer mindenkinek végigcsinálni. Aztán lehet, hogy tényleg olyan, mint az érettségi, amivel addig riogatják az embert, amíg meg nem csinálja, utána meg röhög rajta, milyen könnyű volt.