Csak figyelem magam, teszek minden, mintha rendben volna, de mintha nem én tenném, hanem valaki más előttem, akinek az árnyékába húzódva lesem, mire képes: olvasópróbán ücsörögni, beszélgetést vezetni, vicces szövegeket írni, telefonálni, időpontokat egyeztetni, vásárolni, takarítani. Én meg ott kuporgok mögötte, benne a saját gondolataimmal, rettegéseimmel, próbálok felfogni valamit, ami felfoghatatlan, felkészülni arra, ami mindenképp készületlenül ér, és nem lelkesít semmi, jó és rossz hírre ugyanazt motyogja a benn kuporgó: le van szarva, le van szarva. Ami meg nincs leszarva, abba nem szólhatok bele, nincs vétójogom semmiben, csak meglapulni lehet, és bízni az irgalomban. Valami formálódik, és nem tehetek semmit ellene. Csak elszenvedni lehet. Nem tudtam éjjel aludni, próbáltam megszólítani Istent: "Ha már ilyen régen nem állsz szóba velem, legalább küldj nekem egy angyalt, Istenem!" De nem válaszolt senki, csak reggel az ébresztőóra.