Gyönyörű idő van. És mozgáshiányom. És Lédahiányom. És talán egy kis haladék. Hal-adék. Próbálok dolgozni, de ma nem ment, a mozgáshiány visszahat a munkára. Tegnap nagyon féltem, úgy éreztem, nem fogom bírni, aztán este találkoztam Petrával. Mondtam neki, hogy már azt sem tudom, miben hiszek, hogy ha este imádkozni próbálok, akkor csak az lesz, hogy nem alszom, és olyan érzés, mintha Isten nem állna szóba velem. Azt kérdezte: "hiszel a szeretetben?" Mondtam: "csak abban hiszek." "Az elég." Aztán sírt és imádkozott velem, feküdtünk egy matracon, átölelt, én meg zokogtam, míg elmúlt. Próbálok arra gondolni, hogy a félelem is csak egy érzés, ami múlékony, mint minden más érzés is. És hogy az egyetlen biztos dolog a változás. Meg az, hogy meghalunk. Lehet, hogy ez már a Tibeti halottaskönyv hatása? Kati azt mondja, ne attól féljek, ne arra gondoljak, mi lesz napok vagy hetek múlva, csak arra, hogy mi van most. Tudom én, mindenki ezt mondja, hogy a jelenben kell élni, mert csak a pillanat létezik, de valamiért ez olyan nehéz. Az állatoknak megy. Akkor az eredendő bűn büntetése az idő? Vagy mit követett el az ember, hogy a múltján kesereg és a jövőjétől retteg az élete kilencven százalékában? A Tibeti halottasköny magyarázatában (Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról) van egy aranyos idézet valami indiai mestertől: ha a fölösleges dolgokra pazarolt időd tíz százalékában az örökkévaló dolgokról meditálnál, néhány éven belül elérnéd a megvilágosodást.