Olyan sietve dolgozom, mintha nekem nem volna sok időm hátra, pedig ez a próza most nagyon nehéz. Ahányszor újraolvasom, amit leírtam, biztos, hogy nem vagyok elégedett, és javítanom kell, képes vagyok kötőszavakat kétszer-háromszor kicserélni. És két mondatból egyet mindenképp törlök. Régi drámatöredékeken dolgozom, csak verset írni nem merek, nem írom le, ami eszembe jut, mert utálom, hogy ilyenek jutnak eszembe. Lehet, hogy tudom, hogyha gyászolnom kell, nem tudok majd dolgozni, esetleg verset írni meg igen?

A reggelek nagyon nehezek, hiába ragyog az idő. Csak akkor jó felébredni, ha épp boldog és elégedett vagyok, különben új nap, új szorongás. Régebben is rosszabb időszakaimban sokszor ébredtem sírva, ennél csak a rémesebb, ha délután lefekszem, abból majdnem mindig fojtogató reménytelenséggel kelek. Tulajdonképpen kínos, hogy ennyire tele kell zsúfolnom magam tevénységekkel, hogy élhetőek legyenek a mindennapok. Hol marad akkor a szemlélődés, a nyugalom, az elmélkedés?

Lédával álmodom sokat, ma talán kimehetek hozzá egy kicsit délután. Úgy hiányzik, mintha abban bíznék, meg fog érteni.

Ha valaki alszik, épp olyan, mintha nem is lenne semmi baja, hirtelen felébred, jól lesz, teszi a dolgát, a betegség is csak álom volt.