Először is a literás link.www.litera.hu/netnaplo/olvasni

Ma éjjel álmomban anya felhívott telefonon. Hogy újra hatnak a gyógyszerek, és ha van időm, látogassam meg a kórházban. Ez lehetetlen - gondoltam, hiszen több, mint két hete halott. Kértem, hogy hívja fel apát is, tesómat is, mert nem hittem el, hogy ő az, hiszen már nem él. De az ő hangja volt. És annyira fájt ez az álom. Hogy se azt nem álmodom, hogy él, se azt, hogy elment, és elengedem. Mintha nem volnék képes se megtartani, se elbocsátani. Selejt.
Barátnőm átküldte a naplóját, amit ő írt az anyukája halála után. Azt hiszem, nagyon máshogy gyászolja az anyját, aki maga még nem anya, így inkább ő hasonlít hozzám a gyászban, mint a tesóm. Jó volt a napló, jót tett, nagyon sokat sírtam, mert az én gondolataim, csak sokkal őszintébb szavakban.
Az a rossz, hogy mindenki csodál, hogy most mennyire erős vagyok, pedig az eleje, a sokkos állapot még nem fáj. Az igazi fájdalom állítólag három hónap-fél év múlva következik. Akkor meg már senki nem fogja érteni, hogy mit rinyálok, mikor már három hónapja vagy fél éve. Mindegy. Túl lenni egyszer.

Ma iszonyúan megrémültem, azt hittem, megint elveszítek valakit, aki nekem fontos: Lédát. Míg bezártam a körkarámot, lefeküdt, ahogy szokott, csak egészen a karám szélére, és ahogy átfordult, beleakadt a hátsó lába az egyik lécbe. A léc azonnal kitört, nagyon vékony (én is kitörtem a nyáron vagy hármat, mikor leestem), de Léda nem tudott felkelni. A két első lába mozgott, a két hátsó merev volt, erővel tudtam csak behajlítani. Próbáltam emelni a fejét, de csak nézett rám segélykérően, és úgy feküdt, mintha csípőtől béna volna. Rohantam a telefonomért, próbáltam elérni a többieket. Mire odaért valaki (Ákos, a kaszkadőr), akkor Léda már negyedórája feküdt az oldalán és lihegett, hiába csináltam vele bármit. Ákos behajlította Léda egyik hátsó lábát, ahogy előtte én is próbáltam, akkor Léda rúgott egy nagyot, és nagy kalimpálás közepette felállt. Még csak nem is sántított utána. Nekem meg akkor kezdett remegni mindenem, mikor már nem volt veszély. Annak örültem, hogy Léda pontosan tudta, hogy segíteni akarok. Mindesetre a félelem, hogy bárkit elveszíthetek, akit szeretek, most minden másnál erősebb. Ettől főleg.

Közben már láttam magam előtt, hogy nem marad élve, és nem lesz többet lovam. És felidéződött bennem anya halála napja is, úgy rohantam most a telefonomért, mint akkor a kórházban fel a lépcsőn, keresni, hol akadt el a lift, míg anya lenn ült a mentősökkel, és alig kapott levegőt. Léda tekintete is olyan riadt volt, mint anyáé a mentőben. És a pánik most is köhögésben tört ki belőlem, mint akkor. Nem akarom elveszteni, akit szeretek. A tudattól, hogy a kedvesem nemsokára repülőre ül, és elutazik, ha csak pár napra is, elfog a rettegés.
Azt hiszem, az egyetlen rossz a félelem. Rosszabb a fájdalomnál, a halálnál is. Legyőzni csak úgy lehet, ha átmegyek rajta. De nem szeretnék, annyira nem! Nem lehetne egy kis pihenő?