A JAK-szervezésében hárman mentünk vidékre olvasni, pontosabban a Felvidékre felolvasni. Gyönyörű hely, jó lett volna még többet ott lenni, többet látni, fotózni, de siettünk haza. A felolvasgatás-beszélgetés is nagyon jó lett volna, ha nem azt a következtetést vonom le, hogy nem vagyok én ehhez az írói léthez elég okos, nagyvilági, tájékozott, meg minden, ami kell. Nem voltam éveket külföldön, nem beszélek 3-4 nyelvet (egyet se), és trampli verseket írok. És nem tanítok egy egyemen se (nem is fogok), nincs doktorátusom (nem is lesz), van helyette úgy látszik, örök kisebbségi érzésem, közben meg mondogatom, hogy sose máshoz mérd magad! Ezt persze másoknak.

G. szerint engem abba a kategóriába készülnek berakni, hogy "aki megmondja, amit mindnyájan tudunk, csak csúnyább szavakat használ". Ennek nem örültem. Z. szerint feminista vagyok. Mondtam, hogy lehet, csak mondja meg, mi az, és akkor talán rávágom, hogy naná, akkor az vagyok. De én nem tudom, mi az. Idézte egy mondatomat: "vállalni azt a minőséget, amit a nemünk hordoz." De akkor remélem, mindenki feminista, mert ugyanolyan rossz, ha egy férfi nem tudja megélni, vállalni a férfiasságát, mintha egy nő nem képes rá. Persze kérdés, hogy melyik nemtudás jön belülről, melyik a kulturális kényszer.

A diákok meg a végén nagyon várták már, hogy hazamehessenek.