Rosszkedvűen ébredtem, arra gondoltam, hogy ma van életem hátralévő részének első napja, és ideje volna valami értelmeset csinálni. Aztán nem csináltam semmi értelmeset, csak a rosszkedv maradt meg, míg ki nem értem Lédához. Kellemesen felhős volt az idő, míg oda nem értem, akkor előbújt a nap, és pont addig tűzött a fejemre, míg Lédát vissza nem engedtem a legelőre. Meg is szúrt, csak úgy szédelegtem délután. Léda ma angyalló volt, esküszöm, érzi, ha túllőtt a célon, és a következő alkalommal jól viselkedik, ez már nem az első eset, hogy megpróbálta jóvá tenni a rosszalkodását. Most azért én se kértem tőle semmi extrát, nagyon meleg volt, a körkarámban maradtunk. Nyugodtan felülhettem volna rá, csak nem volt senki a közelben, aki összeszedjen kiskanállal, ha leesem.
Legalább negyedórát csak álltunk a forró homokban, és simogattam a fülét, az orrát, ő meg behunyta a szemét és élvezte. Így kell egy lóval szeretkezni? Arról is sikerült meggyőznöm, hogy nem bántás, ha felemelem a lábát, persze csak az elsőt, a hátsót még nem tudom. Nagyon szépen játszott velem, egész távolról is észreveszi a jeleket. Most már csak nekem kéne megtanulni nem félni tőle és ülni rajta.

Néztem a hospice-önkéntesképzést, már évek óta gondolkoztam rajta, hogy kéne menni, csak nagyon féltem. Most már azt hiszem, nem félnék, csak nem fogadnak olyat, akit az utóbbi két évben komolyabb veszteség ért. Mindegy, azért ha lesz ősszel tanfolyamuk, lehet, hogy rákérdezek.

A vonatra vittem laptopot, próbáltam dolgozni egy kicsit, véletlenül beleszaladtam egy cikkbe, ami a hamvasztásról szólt. Elolvastam (anya miatt), állítólag a szív hamvad el utoljára, ez olyan szép és romantikus, hogy nem is lehet igaz. Valamelyik Andersen-mesében marad meg az ólomkatona ólomszíve...
A cikkel nem is volt baj, de az utána következő hozzászólások jó része bicskanyitogató volt. Arról kezdtek értekezni, hogy elégették-e a zsidókat vagy nem, és ha igen, akkor se annyit, satöbbi. Nem mindegy, hogy elégették vagy agyonlőtték vagy éhenhalasztották? Nem mindegy, hogy hatszázezret, hatmilliót vagy akár csak egyet? Nem mindegy, hogy zsidót, cigányt vagy magyart? Ha csak egyet is, az is vérlázító!

Hazafelé beugrottam ebédelni kedvenc mexikói éttermembe, valaki nagyon ismerősen röhögött, bizony P. barátnőm volt. Vele is szóba került a növekvő antiszemitizmus, és a növekvő provokáció, aminek szintén értem a lélektanát. Hiszen ha sokszor leantiszemitáznak valakit, könnyen megteremthetik vele, amitől félnek. És ezeket a gyűlölködéseket mindig a nyomor és az elkeseredés gerjeszti, és mindig van, akinek a malmára hajtsa a vizet. Volt egy tanítványom, valami rabbi unokája, egyrészt tőle hallottam a legrondább zsidóvicceket, másrészt, ha bárki görbén nézett rá, ordítani kezdett: "mi van, nem szereted a niggereket?" Önirónia szorul bele bőven. A legtöbbször persze intelligencia kérdése különbséget tenni zsidó vallás, állam és személy között. És egész más nem egyetérteni vagy megvetni és üldözni.
Mindenesetre alázat nélkül nem megy. És az alázat nem olyan, amit először a másiktól követelek meg, és majd akkor én is. Mindig rájövök, mennyi mindenért kell imádkozni. Ha egész nap nem tennék semmit, csak végigmondanám Istennek, mi mindenben kéne segíteni, elmenne a nap. Életem hátralévő részének mindegyik napja.