Csütörtökön kimentem Lédához a legnagyobb melegben. Nagyon aranyos volt, biztos azért csinált meg mindent, mert nem volt ereje rohangászni a melegben. Föl is ültem rá, megcsinálta szépen a fordulatokat, pedig az egyiknél még térdre is esett. Aztán egyszer csak ugrott egyet, meg még egyet, én az ilyenkor szokásosnál két másodperccel tovább maradtam fenn, azaz két és fél másdodpercet, aztán átestem a fején a homokba. Klasszikus seggest, ami a homokban nem kéne, hogy fájjon, de azóta mindenem fáj, persze csak másnap vettem észre. Akkor vissza kellett ülni, pedig féltem nagyon, Léda is megijedt. Utána jöttem csak rá, hogy a karámajtót lengette a szél, az mozgott meg nyikorgott. Fogalmam sincs, hogy fog Léda az ilyenektől nem félni, vagy én fenn maradni, ha ő megugrik. Régebben nem voltam ilyen nyavalyás esés után, úgy látszik, a korral jár. És talán az sem volt jó ötlet, hogy három nap egymás után elment Pilates-órára, után úgy mozgok, mint egy ólommadár, annyira elfáradok. Az izomláz csak másnap jön.

Tegnap is kimentem Lédához, megint felültem rá, előtte szépen játszott velem a földről, lehet vele úgy együtt szaladni, hogy közben átölelem a nyakát, az akadályon is átügetett velem. Aztán nagy félve felültem, pedig azt hittem, az esés után már nincs mitől félnem. Hát van: a következő eséstől.

Ma irány a Bátortábor hétvégi képzése, már tegnap elkezdődött, csak a színjátszókkal ott akartam lenni a péntek esti próbán. A kedvesem, Erik is jön, kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá. Én már előre fáradt vagyok, és semmi ötletem, pedig ilyenkor kell kitalálni a programokat. Talán majd közben.