Tegnap reggel mentünk le Pécsre, a POSZT-ra: két színésznő, a rendező, és Zsuzsa, a dramaturg. Korábban a térdem miatt nem tudtam részt venni próbán, nagyon kíváncsi voltam a főpróbára, és persze nagyon izgultam. A Művészetek Háza emeletére csapott belém a felismerés, hogy ott diplomáztam oboából, abban a teremben, azon a színpadon. Hihetetlen volt, hogy ugyanott, csak most nem kell fölmennem a színpadra, elég, ha ücsörgök a nézőtéren. Mielőtt elkezdődött a próba, úgy éreztem, szégyenletesen ciki szarságot írtam, és el kéne bújni valami kis lyukba. Aztán megszólaltak a színészek, életre kelt az egész, én pedig lelkes közönséggé váltam, és a második jelenettől kezdve vinnyogtam a röhögéstől. Csak egy felolvasószínház, mininális akció, néhány nagy ötlet (a monológokat például kamerázták és kivetítették). Hadd másoljam ide a színlapot, ha már szkennelni nem tudom:

Prága, főpályaudvar, (kispolgári játék) szereplők: Jana - Erdélyi Tímea, Darja - Horváth Zsuzsa, Alzbeta - Söptei Andrea, Anka - Nyakó Juli, Pepík - Poroszlay Kristóf, Vlada - Mertz Tibor. Rendező: Almási Tóth András, dramaturg - Radnóti Zsuzsa.

Szóval kritizálni nem voltam alkalmas, annyira élveztem. András (ATA) remekül instruál, mintha egy zeneművet értelmezne és tanítana, a színészek pontosan követnek mindent, ezer ötlettel, alázatosan. Megint elöntött, mennyire szívesen dolgozom mindenben, ami színház. Nagyon vágyom még színpadra is, de egyre kevésbé mernék, túl sok jó színészt láttam mostanában.
Nem számítottam rá, de tele lett a terem, pedig én aztán igazán nem hívtam senkit, csak apa jött le (na ja, ő már ingyen utazik), R. berohant tíz percre, de neki is próbája volt. Abszolút szakmabeli közönség (és dramaturghegyek!), úgy be voltam rittyelve, hogy valami idétlen vigyor fagyott az arcomra, és egy kávésbögrét szorongattam, és majdnem bepisiltem. Az abszolút szakmabeli közönség meg jókat röhögött, olyan hangosan, hogy néha a színészeknek meg kell állniuk. Aminek a legjobban örültem, hogy minimális improvizációk is belekerültek, olyat meg szerintem egy színész csak akkor csinál, ha szereti a darabot. Nem hosszú, hatvan perc volt, szcenírozva se lenne több szerintem nyolcvannál, utána beszélgetés volt velünk.
Nagy taps volt a végén, én meg arra gondoltam: tetszett, anya? Apának tetszett, de lehet, hogy elfogult egy kicsit. Rögtön lerohant egy néző, hogy ez zseniális, végre valaki tud dialógusokat írni, és hogy ott vettem fel a tollat, ahol Molnár Ferenc letette, és hogy minden mondat tökéletes volt. A dramaturghegyek nem voltak azért ennyire lelkesek, de nekik is tetszett. Az az úr vezette a beszélgetést, akitől az ELTÉ-n is, a Színművön is dramaturgiát tanultam (az ELTÉ-n aludtam az első sorban, mert szerda este voltak az órák), az elméleti vizsgáimra mindig ötöst kaptam, aztán jött a Színin a gyakorlati, Csokonai Dorottyájának színpadra állítása. Hát, épp csak görbült, és olyan kritikát kaptam rá, hogy azt hittem, nem is élem túl. Aztán írtam a tanár úrnak egy levelet, hogy ha egy diákom elméletben ötös, gyakorlatban kettes, és a felkészülési idő alatt egyszer sem néztem meg, hol tart, akkor bizony megfordul a fejemben, hogy nem adtam neki elég segítséget. Úgyhogy most vagy végezzen velem, vagy tanítsa meg a szakmát, mert máskülönben tovább kell szenvednie a dilettantizmusomtól. Nagyon korrekt módon azt válaszolta, hogy igazam van, tényleg felelős érte, aztán a kapcsolat megszakadt, most nem is emlékezett rám. A szakmát meg azóta sem tanította meg nekem senki, talán most Zsuzsa. És rengeteget tanultam Andrástól is. Ha ez a darab valaha színpadra kerülne, akkor érezném magam biztonságban, ha András rendezné. Egyelőre a rádióba kaptunk meghívást, legyen belőle hangjáték. Örültem neki, de azért telhetetlen vagyok, a színpad az igazi!

Mire vége lett a beszélgetésnek is, ömlött az eső, ha apától nem kapok egy ócska garbót, megvesz az Isten hidege. Beültünk apával meg Robival egy kávézóba, a lelkes néző meghívott minket. Sajnos nem derült ki, mi köze a színházhoz, de úgy tűnt, ért hozzá, a neve nem mondott semmit. Kiderült, hogy ismeri a verseimet Eszenyi estjéről, azokat is szerette, csak nem tudta, hogy én írtam őket.

Aztán apa hazament, egyrészt nem tudtdunk neki szállást szerezni, másrészt érdekelték a választási eredmények. Én mentem tovább darabot nézni (csupa off-program persze), a kaposvári főiskolások játszották a Portugált. Egy régi színjátszóm volt benne Masni, egész más karakter persze, mint Pelsőczy Réka, sokkal melankólikusabb, de nekem teljesen hiteles volt.
Az utolsó pillanatig nem derült ki, hogy a szombathelyiek szabadtéri mozgásszínházi előadása elmarad-e az eső miatt. Szerencsére nem, csak kicsit szemerkélt közben, és pont a taps végén kezdett szakadni. Döbbenetes, hogy miket tudnak, és persze nagyon irigykedtem, nagyon szeretem ezt a fajta mozgást, sok ismerős elem volt a kontaktból, csak én ilyen bonyolult ugrásokat sosem tanultam. És irigyeltem Tündit, egyedüli lányként játszott a sok fiúval, akik mind őt dobálták, és mind nagyon vigyáztak rá. Én is akarok ilyet. Elképzeltem persze, mit szólna hozzá a térdem, még benne a kapcsok, és sík talajon sétálva is fáj öt perc után.
Aztán Robi elkísért a szállásomra, beszélgettünk még vagy másfél órát. Úgy szeretem, mintha a testvérem lenne! És nagyon büszke vagyok rá. Szerintem ő mozog a legszebben a csoportból.

Alig aludtam, úgy féltem, hogy lekésem a vonatot, jöttem haza kiszedetni a térdemből a kapcsokat. Ha lent maradok, esélyes lettem volna egy rádiós meg egy tévés megszólalásra, de a hiúság az ördög kedvenc bűne. Úgy döntöttem, a sikernek örülni kell, lubickolni benne akár, elfogadni, de nem nyomulni, nem kaparni utána. Ha úgy döntöttem, hogy hétfőn varratszedés, akkor hétfőn varratszedés, ha meg igazán jókat írok, megtalál még a tévé is, a rádió is. Egyelőre a tévé fizessen a Szószért...

A Heti Válaszban vitték mennybe Veron nénit, remélem, ennek semmi köze ahhoz, hogy a Narancsban alázták porig. A választások kapcsán ismerőseim egyik fele ujjong, a másik őrjöng. Ha elég távolról nézem, vicces. Jamaika a jamaikaiaké!

A doki szépen helyrerakott, elmagyarázta, hogy nem is fáj a térdem, csak úgy érzem. Az a  bajom vele, hogy annyira megnyugtató személyiség, hogy mihelyt meglátom, elfelejtek panaszkodni. És nagyon szeretem, hogy megölel, mikor a hátamat rakja helyre, a parfümje illatát utána egész nap érzem. Na meg azt, hogy három helyen kellett az ízületeimet átrendezni. Azt mondta, klimax után, ha már nem nyomul az ösztrogén, nem lesznek ennyire hipermobilak az ízületeim, olyan leszek, mint más nő 20 és 50 éves kora között! Hurrá, már csak 14 év! Akkor leszek táncos és élsportoló! És főleg mozgásművész! Csak addig a porcaim tartsanak ki!