Csoda, hogy nem nőtt ki még a ház falán a moha. Nincs jó kedvem ettől a párás, felhős, esős időtől, de a kánikulát mégis jobban bánnám, az elől nincs menekvés, csak valami vízbe, én meg itthon vagyok, tanulnom kéne, különben kidobtam a nyelvvizsgára a pénzt. Sajnos elment a kedvem a némettanulástól, illetve igazából a humorom, a türelmem önmagam iránt, hogy kibírjam, ha nem tudok valamit. Ha már megint nem tudok valamit, amit egyszer megtanultam. A melléknévragozást például.

A nemjókedv néha légüres térben lebegésre emlékeztet, úgy érzem, nem kapok azt a szeretetet, amire szükségem van, adni pedig képtelen vagyok, csak erőlködöm. Tegnap az is rám tört, hogy eladjam Lédát, nem értek hozzá, nem tudok olyan sokat vele lenni, mint kéne. Amikor meglátogattam, kiderült, hogy amíg nem voltam itthon, megint szabadságharcolt, széttépte a villanypásztort, pedig volt benne áram, és átrohant a többiekhez. Most mehet büntetésből a fakarámba, azon nem tud átmenni.
Aztán megálltam a legelő szélén, egész messze voltak a lovak, és hívtam Lédát. Elindult felém: először lépés, aztán ügetés, a többiek jöttek utána, és végig egyértelmű volt, hogy Léda játszani akar velem. A körkarámot kicsit unja, a lovardában nem annyira fogad szót, de azon az odafutáson úgy meghatódtam, hogy nem adom én senkinek ezt a lovat, dehogy!

A párától fáj a derekam, meg most már a térdem, nem akar helyrejönni, pedig tényleg gyakorlom a tornát, de mintha nem az ízületben lenni a gáz, hanem fölötte. Mindegy, tangózni tudok, ez már kiderült.