Léda tanul. Megelégeltem, hogy folyton lejövök róla, meg egyszer felültettem apát is, és úgy kimenekült alóla, mintha legalábbis ragadozónak nézné (apának ez meg hatvan fölött nem olyan vicces), szóval megkértem egy srácot, hogy egyszer-kétszer foglalkozni vele. A lovacska azóta tud mindent, ha dicsérik, olyan büszke vagyok, mintha az én érdemem lenne, a srác kivitte terepre, föl lehet rá szállni kengyelből, a barátnője vágtázgatott vele körbe-körbe a lovardában.
Aztán én is felültem, és elég bizonytalannak éreztem magam, semmi önbizalmam meg egyensúlyom már a lovagláshoz. De talán visszajön, és bízni fogok Lédában is. Azt mondták, legyek határozott, hogy Léda bízhasson bennem, mert ha a hátán ülök, én vagyok az ő vezetője, és akkor fog szívesen követni, ha tudom, hova akarok menni.

Estefelé páran összejöttünk a sejtből, és imádkoztunk egyikünkért, akinek szörnyű harapófogóban van az élete. Közben az jutott eszembe, hogy mi is lovak vagyunk, akinek különböző lovasok ülnek a hátára: becsvágy, család, karrier. sokszor rossz lovasok, rángatnak, veszélyes helyre visznek, ütnek, de megyünk, amerre akarják. és akkor járunk legjobban, ha Isten lovai vagyunk, de még így is előfordul, hogy megrémülünk, megugrunk és ledobjuk a hátunkról, pedig vigyáz ránk még akkor is, ha veszélyesnek tűnő helyre vezet. Jó lenne Isten lovának lenni, és elvinni, ahova menni akar.