Péntek reggel tört el a mécses, mikor az a barátom se jött a reggeli busszal, akivel előző nap még úgy váltunk el, hogy azzal érkezik. Hogy fogom egyedül kicipelni a bútorokat, kimeszelni, visszapakolni? Aztán azt mondtam: csakazértis, és most tele vagyok ugyan kék foltokkal, de összehúztam az ágyakat, az egyik feladta, szétrágta már a szú, kiszedtem a szögeket, begipszeltem a lyukakat, satöbbi, satöbbi. Este nyolcra kész is voltam, akkor megérkezett J., akit reggelre vártam, segített visszapakolni, aztán másnap takarítani, azzal elment az egész szombat.
Délelőtt megjött az építész, M. M., nagyon rokonszenves ember, három kislányát hozta, akik már kórusban fújták a szakmát. Azzal kezdte, hogy na ezzel az anyaggal nem lett volna szabad meszelnem, hiába van ráírva, hogy vályogra alkalmas, a diszperziós kötőanyag miatt nem engedi át a párát, bevizesedhet az egész. Akkor még tartottam magam, aztán jött a folytatás: a konyhában a lambéria nemcsak ronda, veszélyes is, az is hermetikusan zár, a nádtető még a télen rám szakadhat, ha nem csináltatom meg. Nem lesz olcsó. A vakolatot csak tavasszal kell leverni, akkor derül ki, hogy a repedés a falban mennyire van mélyen. A többi csak esztétikai kérdés. Kicsit megrémültem, hiszen nem értek semmihez, a pénz se vet föl, de szeretem a Kisházat. M. M. nagyon kedvesen elmagyarázott mindent, nagyon tetszett neki Kisház, azt mondta, ilyen szépet, kétszáz éveset, eredeti állapotában meghagyottat ritkán látni. Sajnos a műemlékvédelem már csak kötöttségeket jelent, anyagi támogatást nem. Pedig szívesen feltöretném azt a betontornácot is, ronda, nem illik oda, bontott téglát kéne lerakni, de ez mind csak épp idő és pénz. Azért így könnyebb, hogy van kihez fordulni, úgy éreztem, bármikor írhatok neki egy ímélt, hogy most miben kérek tanácsot. Tudta rólam, hogy írok, nagyon meglepődtem, jólesett, nem vagyok én ehhez hozzászokva!
M. barátom viszont, aki a kertrendezéshez adta volna a szakmai tanácsot, nem jött mégsem, talán majd szeptember végén lesz még egy próbálkozásomm kalákát összehívni, terepet rendezni, bozótot irtani.

Most hullafáradt vagyok. Az egész bakonyi meló gyászmunka is volt, minden éjjel nagyon élénken álmodtam (egyszer végigálmodtam újra anya halálát), és már korábban rájöttem, hogy a nagy zabálás, amit kb. a temetés óta folytatok, és sajnos baromira meglátszik rajtam, ugyanennek a gyásznak a része. Valami önvigasztalás. Most a munka alatt nem nagyon ettem, és el is kezdtek feljönni azok a dolgok, amiknek kell. Néha nagyon nehéz, máskor teljesen rendben van, hogy így történt.

Vasárnap eljött értünk egy srác, eddig csak levelező viszonyban voltunk, hazavitt, sőt egyenesen ki Lédához. Mert Lédához minden nap érdemes kimenni. Már mindent tud. Most már tényleg elmesélem egyszer. És képek is lesznek.

És sikerült a nyelvvizsgám. 86.5 % "gut". Jácint, a kedvesem dühöngött, hogy nyafogtam neki. Nem is tudom, hogy seggberúgást vagy pofánröhögést ígért kisebbségi komplexusaimra válaszul. Tényleg csak titkon reménykedtem, hogy meglesz. Most akkor visszamegyek angolt is tanulni.