Meghalt egy volt diákom. Nem baleset, nem betegség, ő maga tette. Senki nem tudja, miért. Nem tanítottam hosszú ideig, évek óta nem találkoztunk, de újra és újra felmerül bennem a kérdés, mit tudtam volna tenni, hogy megelőzzem. Mit nem vettem észre, mit mondhattam, tehettem volna, hogy segítséget kérjen, ha bajban van? Húszéves volt, szép, okos, tehetséges.
Többen is felhívtak a szörnyű hírrel, és jólesett, hogy hozzám fordultak. De hát mit tehetnék? Olyan múlandóak vagyunk - mondta az egyikük, és csak bólogathattam, igen, törékenyek, múlandóak, esendőek. Nem tudjuk egymást megtartani. Hiába szülő és gyerek, barát, testvér és szerelmes, "senki nem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek. Mivelhogy lelküknek válsága drága, abba kell hagynia örökre." Hogy tarthatnék meg bárkit is? És ki tartja meg, aki megmarad? Tényleg nincs más, csak a kegyelem? Tényleg nincs más, csak a kegyelem.