Nagy nehezen sikerült átvergődnöm a Kertész-interjún németül is. Na jó, azért nem annyira nehezen. Többen kérdezték, mit szólok hozzá. Először szóhoz sem jutottam a megbántottságtól. Mintha a testvérem kikérné magának, hogy az anyám az ő anyja is. Aztán lehiggadtam, miért kéne másnak úgy gondolkodnia, ahogy nekem? És hiába nyolcvanéves és Nobel-díjas valaki, attól még lehet a lelke egy sérült, sebzett lélek. Az interjúnál talán még izgalmasabbak a kommentek, egyet idézek is:

"Sokan vannak itt, akik szándékosan nem akarják érteni Kertész Imre szövegét. Pedig érthető. Ez csak folytatása a Sorstalanságban is megírtaknak.
Nem szereti Magyarországot, mert az lemondott róla, mert az átadta a náciknak, és a magyaroknak köszönheti koncentrációs táborbeli „élményeit”. Nem szereti, mert elvették magyarságtudatát és ráütötték a bélyeget: zs.i.d.ó. Most csak ezt viseli önérzetesen és szarkasztikusan.
A sors különös fintora, hogy épp Berlinben érzi jól magát. Ez is jelzi, hogy nálunk tényleg nincs valami rendben. Valamiben megint hátra sorolódtunk.
Szóval az vesse Kertészre az első követ, aki - az övéhez hasonló életrajzi előzmények, és személyének, a Nobel-díj átvétele óta tartó folyamatos gyalázása után – jókedvű tud maradni.

Sok bántalmazott, lelkileg sérült gyerek (ha jól tudom), az egyik szülőt vádolja, a másikat fölmenti. Az egyikkel azonosul, a másikkal nem vállal közösséget. (Azért még erről megkérdezem tesómat, hogy tényleg így van-e, vagy csak gondolom.) Kertész Imre ugyanezzel az erővel mondhatná azt, hogy Németországnak a közelébe se megy, Hitler nyelvén nem hajlandó megszólalni (ilyet tényleg hallottam másodgenerációs Holocaust-túlélőtől, mondtam is, hogy Hitler nyelvén a világért sem, beszéljen inkább Thomas Mann, Brecht és Heine nyelvén). A magyar nácik, a nyilasok közül senki sincs már életben (reméljük), kire lehet akkor haragudni? A ma élőkre? Azonosítani minden magyart a magyar neonácikkal? (Egyébként sose láttam annyi neonácit együtt, mint Drezdában, gondolom, Berlinben is akad egy pár). Kérjük számon az apák vétkét a fiakon harmad-és negyedíziglen? (Lehet, hogy jogos volna, nem tudom. Én sem nyerek piros pontot azért, mert a nagyszüleim rejtegették Verát, a zsidó medikát. Engem az alapján ítélnek meg, amit én teszek.) Ki magyar? "Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas" - írja Tamási Áron.
Innentől, mint mindenki, aki hasítással old meg sérüléseket, igazságtalan lesz (a mama tökéletes, a papa gazember; a mama ártatlan, a papa a hibás, vagy fordítva): Magyarországon csak a szélsőjobboldalnak van ereje, Németországban mindenki kedves és urbánus. Budapest balkanizálódott, Berlin igazi nagyváros. (A némettanárom szerint Charlottenburg Berlin Rózsadombja vagy inkább Svábhegye, aki a Kreuzbergen lakik, egy kicsit más Berlint ismer.) A berliniek flörtölgetnek a kávéházak teraszán, nálunk se Ráday utca, se Liszt Ferenc tér. Berlinben három Operaház van, nálunk még mindenki a fürdőszobába megy rádióadást fogni, a Művészetek Palotája nem is épült meg, aki Budapestet szereti, az csak felszínesen, a külcsínt látja.
Nem tévedés, hogy ebben az országban nehéz élni. Egyre nehezebb. Épp ezért fontos, hogy én, aki írok, kaptam egy kis felelősséget azért, hogy itt mi folyik, ne dobjam el magamtól. (Mostanában félek beavatkozni, ha valami szörnyűt látok, ez megrettent.)

Szerintem nem mindegy, ki milyen nyelven lesz íróvá. Ehhez még wittgensteiniánusnak se kell lenni. (Régi kedvencem, Kundera pl. nem tetszik már, amióta franciául ír.) Ha valakinek az a véleménye, hogy ő dekadens, ne sorolják be se magyarnak, se zsidónak, hát legyen; és ha erről kérdezik, válaszoljon őszintén, mint Kertész Imre. Hogy mennyire figyel arra, hogy a véleménye megfogalmazása ne bántson másokat, az pedig érzelmi intelligencia kérdése. Számomra a legbántóbb az a mondat, hogy "elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek." Szerintem egy németnek ez bántó. Van bennük épp elég bűntudat. És a Stern egy cikksorozata szerint legalább annyi "álnokság és elfojtásra való hajlam", mint bennünk, akik nem nézünk szembe Magyarország szerepével a nácizmus és a szocializmus alatt. Az oroszokat se emlegessük Sztálin honfitársainak, mert Sztálinnak ők is elszenvedői és túlélői, ahogy a spanyolokat se hívjuk inkvizítorok leszármazottainak.

Egy hívő zsidót bizonyára bánt, hogy egy KZ-láger túlélője nem tartja magát zsidónak. De ettől még joga van hozzá. És engem bánt, hogy a rendszerváltásig megjelent könyvek mindegyikétől kifordul Kertész Imre gyomra, mert megjelent azért Nagy László, Illyés Gyula, Piliniszky, Örkény István, Kardos G. György, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, csak így elsőre, akik eszembe jutnak. Kiktől nem fordul ki akkor a gyomra: Nádas, akivel kettesben megteremtették a modern, magyar regényt, és Esterházy? Engem ez bánt. Jobban, mintha valaki nem tartja magát magyarnak. Mert számomra a magyarságom a nyelv és a kultúra. Egyik miatt sem kell szégyenkeznem.
"Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése." Mindig vannak, akiknek más a származása, az anyanyelve, mégis magyarnak vallják magukat, fogadjuk el tőlük akkor is, ha bevándorlók (hatott rám is a Menedék Alapítványnak készülő antológiába írt novellám), és fogadjuk el azt is, ha valaki származás és nyelv ellenére köszöni, nem kér belőlünk. Mi attól még szerethetjük, olvashatjuk, lehetünk rá büszkék, a Nobel-díjára, a túlélésére. És ne legyünk rájuk megsértve. Én pedig szerethetem jobban Viktor E. Frankl (És mégis mondj igent az Életre, kötelező olvasmány) túlélési taktikáját, mint Kertész Imréét azzal együtt, hogy az én helytállásom a nyomába se érne.