"A házasság arra való, hogy két ember kiszeressen egymásból, és beleszeressen a valóságba." (Sam Keen: Belső tűz)

Ma megint egyedül autóztam ki a lovacskákhoz! És csak egyszer dudáltak le visszafelé, mert nem fért el tőlem a busz, mikor átengedtem a gyalogosokat a zebrán. Viszont kétszer is villogtak hálásan, mert én mindenkit beengedek magam elé!

Lédát rögtön felnyergeltem, lassan szokja a hevederhúzást, a felszállást. De még leginkább arra megy, amerre ő akar. Ráadásul kocsiba fogták a térdig érő minilovakat, az összes normál ló kikészült tőlük. Nem tudták eldönteni, hogy érdeklődnek vagy félnek, rohangáltak összevissza - sajnos Léda alattam, be is voltam tojva. Majdnem mindig rosszul saccolom meg, hogy mennyi idő után lesz elege belőlem, meg kéne előzni, hogy jelét adja. Egy-két percen múlik általában. Jobban kell figyelnem rá. Egy kicsit játszottam Pipaccsal is, nagyon mozgáshiánya volt, megfuttattam a lovardában, aztán tanítottam neki egy-két dolgot. Nagyon okos. Csak én lepődöm meg, ha nem úgy reagál, ahogy várom, és rögtön nem tudom, mit kéne lépnem. Azért jó érzes volt, hogy megért néhány dolgot. Meg a napfény és tavaszi meleg. Tényleg kész meditáció ott lenni, és ma nem kellett rohanni. Aztán pár napig úgyse látom őket. De hogy ez a vezetés mekkora szebadságot ad! A kedvesem, Tamás ma nem ért rá, kuksolhattam volna itthon a ragyogó napsütépsben lovatlanul!