Ballada a kettős erkölcsről című versemet '96-ban vagy '97-ben írtam. Dühömben. Hol voltam én akkor még a publikálástól? Egy kedves szerzőtársam rágta a fülemet, hogy csináljak kötetet. Odaadtam neki a kéziratokat, valóban kézzel írt lapok voltak, ő elvitte magával, aztán azzal adta vissza, hogy megmutatta őket egy barátjának (akit rengeteg közös ismerős révén hírből ismertem), ő belelapozott, aztán ezzel ejtette vissza a paksamétát: "ennek is csak baszhatnékja van!" Nem tudom, írtam-e előtte vagy azóta verset olyan elemi felháborodásból, mint akkor. Az ajánlásban szerepelt a srác neve is, aztán a kötetbe már nem került bele.
Megbocsátottam, de nem felejtettem.
Tegnap bejelölt a facebookon, bár nem tudta, honnan ismerjük egymást. Gyors azonosítás után kihívtam a hóra egy leszámolásra... mintegy tizenöt év után. Ez a western!
Szegény halálra rémült, kereste a régi bűnöket, de nem tudta, mit vétett ellenem. Találkoztunk. Most már tudja. Még él.

Amilyen büdös protestáns vagyok, tegnap tudtam meg, hogy a nagyböjtbe nem számítanak bele a vasárnapok. Ez most azt jelenti, hogy minden vasárnap beülök a cukrászdába és szénné sütizem magam, vagy azt, hogy valójában 45 napig tartózkodom a csokitól, vagy azt, hogy egy héttel később kezdem illetve korábban fejezem be a negyven napot? Arra is gondoltam, hogy böjtképpen (van ilyen szó?) naponta csak egyszer nézem meg a leveleimet, de Valentin, a kedvesem kiröhögött, hogy azt úgyse bírnám ki, még azt se, ha óránként csak egyszer nézném meg őket. Bukta.