Tegnap ragyogó napsütés volt, szerettem volna kimenni Lédához, de beláttam, hogy ha nem dolgozom, Léda előbb-utóbb nem tud mit legelni. Haladtam is a munkával, úgyhogy ma engedélyeztem magamnak egy kis lovazást. Alakul a kapcsolatom Lédával, azt hiszem, kezdünk figyelni egymásra. Azaz én is figyelek rá. Látom, hogy szívesen van velem, és sokkal nagyobb a bizalma, mint korábban, azt hiszem, hamarabb is megérti, mit várok tőle, vagy én mutatom tisztábban. Ma megkértem, hogy menjen át egy rúd fölött lépésben aztán ügetésben. A következő körben beugrott vágtába, és szépen átugrotta úgy is. Egyszerűen kedve volt hozzá. A másik kézen nehezebben ment, de ott is én először csak lépésre, aztán ügetésre vettem rá. Miután átügetett, rám nézett, hogy megálljon, de tovább küldtem, erre beugrott vágtába, és úgyis átment a rúd fölött. Úgy láttam, hogy próbára teszi magát. Legutóbb azt tanultuk, hogy gyorsabban reagáljon, ha küldöm valamerre. Azt hiszem, ő az átlagnál érzékenyebb. A nyomás, amit a mester, Gy. gyakorolt rá, annyira sok volt neki, hogy most nem tudom simán a hátára tenni a pálcát és csak állni, mert azonnal forogni kezd. Kicsit túl van vezérelve. Viszont életében először körbesétált körülöttem anélkül, hogy szár lett volna a kezemben. Eddig mindig ha küldtem, el is rohant. Kérdeztem, mikor lesz ebből körülöttem séta vagy ügetés. Gy. azt mondta, ha a ló annyira akar velem lenni, hogy az erősebb lesz benne, mint a kifelé mutatás. Most kétszer is sikerült.
Hatunk egymásra. Eleinte nem volt félős, de én annyira ijedős vagyok, hogy eltanulta. Most én tanulom, hogy ne ijedjek meg, és akkor ő is sokkal nyugodtabb. Hogy várhatnám, hogy biztonságban érezze magát mellettem, ha én vagyok, aki fél. Úgyhogy muszáj nyugalmat tanulnom, hogy Léda bízhasson bennem.
Fura. Lovagolni szinte egyáltalán nem tudok (már), de soha nem gondoltam, hogy lóval lehet az ember ilyen viszonyban. És ha nem rontom el, akkor lesz ez még jobb is. Most már csak az a kérdés, hogy tanulok meg biztonságosan ülni - és biztonságosan leesni akár.