A hétvégét a Bakonyban töltöttem. Túléltem. Túlélte a Kisház is, pedig a telek aljában lévő időszakos vízgyűjtő patak kiöntött. Elmosta a frissen ültetett mocsári ciprust, és már a ginkómat fenyegette, mikor összeszedtem minden lelkierőmet, belemásztam a térdig érő, jéghideg vízbe, kimentettem a ginkót, ordítottam, mert görcsöt kapott a lábam, újabb lelkierő, ordítással vissza a túlpartra. A kis patak, amiben évekig víz sem volt majdnem másfél méter széles lett. A kert tele van csigával, egy ültő helyemben negyvenet szedtem össze, eldobáltam az útból, nehogy rájuk lépjek, egyre így is sikerült.
A ginkót megmentettem, hazahoztam, azóta viszont el akar pusztulni, nem tudom, hogy kéne megmenteni, csak kornyadozik.
A nádazók eljöttek dolgozni, két hős, szombaton végig a tetőn voltak olyan szélben, hogy majd' lefújta őket. Másnap adták fel, mikor már hajlítani kellett volna a nádat, és a vihar kitépte a kezükből. Most hétvégén mennek vissza befejezni.
Én a cserépkályha mellett éltem túl (mikor hazaindultam hétfőn, hat fok volt), mást nem tudtam tenni, dolgoztam, írtam. Netem nem nagyon volt, nem tudtam senkivel levelezni, tartozom is most válasszal egy csomó embernek.

Azóta megint itthon, megint takarítás. Fogalmam sincs, mit tudok 41 négyzetméteren ennyi időn keresztül csinálni!

Azért próbálok Lédával is lenni.