Jaj, de rég jutottam hozzád, kedves Naplovam. Ez általában jót jelent: vagy Lédalovammal vagyok, vagy a Kisházban, vagy végre írok valami értelmeset is, nem pótcselekszem itt a blogban. Azt szerencsére pont nem jelenti, hogy nem csinálok semmi értelmeset.
Mert először is ott a Kisház: a múlt hétvégén kimeszeltük Sári barátnőmmel (Bakonybélen úgy mondják, bemeszeltük), és gyönyörű lett. Az a nő úgy dolgozik, mint két férfi, a hűtőszekrényből másfél órán át nem jött ki, mert takarította, a fürdőszobát nemkülönben. A budiból enni lehet, gyönyörű tiszta a mésztől és az ecettől. Szereztem egy új asztalt ahelyett, ami megadta magát, és egy új hintaágyat ahelyett, ami szintén. Annyira szétette a rozsda, hogy puszta kézzel csavartuk a vasat, igazi Vasgyúrók voltunk, ahogy az előző alkalommal Fanyűvők, mikor az elszáradt fákat csavartuk ki tövestől, és leszünk még Hegyhengergetők, mikor megpróbálunk felmenni az erodálódott rézsűn. Már most sokkal szebb a Kisház, de azért még rengeteg a tennivaló, olyanok is, amikhez férfierő kell, úgyhogy meg kell hívni néhány segítő kezet. Lesz Pusztító buli, amikor szét kell verni a régi konyhaszekrényt, elégetni a gallyakat, bozótot irtani a rézsűn. Aztán lesz padláslesöpréssel egybekötött Kommunista Szombat, a többit meg még kitalálom.

Lédával is nagyon jó együtt: kitárt karral lehet belevágtázni a napfénybe, a lehajló ágak közé, a szúnyog- és bögölyáradatba. Egyre inkább úgy érzem, hogy kedvel, jól érzi magát velem, bízik bennem, szeret velem lenni. Sajnos a többi lovat néha rúgja-harapja, ahogy kezd nagylány lenni, és lázad. Mostanában utazom rajta a lovardában, arra mehet, amerre akar, de abban a jármódban, amit én kérek tőle. Elég éleseket fordul, kell is olyankor kapaszkodni, fogalmam sincs, mit csinálnék, ha nyereg nélkül kéne fölülnöm. Lehet, hogy ehhez egy másik élet kéne.