Napokig döglött volt a blog, egyszerűen nem adott felületet, amire írhattam volna. Nem is baj, csináltam a dolgomat.
Még mindig sokat vagyok a Bakonyban. Ez a felújítás olyan, mint mikor az ember kihúz egy szálat a pulóverből, aztán leszalad az egész. Mindenesetre a kedvéért még varrótűt is vettem a kezembe kábé másodszor életemben (túl a gombvarráson), hogy beszegjem a keresztszemest, nagyanyám utolsó munkáját, akkor már alig látott a szürkehályogtól. Ettől még a sárkányok gyönyörűek rajta, és úgy néz ki a falon, mintha mindig is ott lett volna. Anya nagyon örülne, hogy felraktam.
Még mindig minden nap eszembe jut anya, és néha még mindig annyira fájón, mintha csak pár napja, nem idestova másfél éve temettük volna el. Nem is hiszem el, hogy meghalt. Akkor se, sose.

Amúgy nagyon élvezem az egyre szépülő Kisházat, a kertet, még hidat is akarunk építeni a patak fölé, persze ehhez a patakot fel kéne duzzasztani, ha nem is akkorára, mint májusban volt. És egyre jobban élvezem az együttlétet Lédával.