Itt vagyok hullafáradtan, kicsit megfázva és nagyon sok élménnyel egy társulati tábor után. Amiről persze igazából nem lehet beszélni, mert az ott történteket nem viszi ki az ember a próbateremből. Elég az, hogy voltaképp csak három napot dolgoztunk együtt nyolcan, de hihetetlen intenzitással. Nem is csak szakmai szempontból volt jó: együtt ötletelni, improvizálni, darabot építeni, hanem terápiás hatása is volt, meg lehetett állni, elidőzni egy-egy megnyilatkozáson, rákérdezni egy-egy reakcióra.
Persze pontosan tudom, mi az, ami már nem egy csoportvezető dolga, és sajnos terapeuta nem vagyok, hogy komolyabb kísérgetést vállaljak valaki lelki útján, de jó volt a felelősség is, hogy rajtam múlik, mi történik egy tréningen, és hogy senki ne sokkolva, hanem megkönnyebbülve jöjjön ki belőle. Azt hiszem, életem első amatőr- (vagy alternatív)színházi tapasztalata vezetett ide:legalább annyira fontos az előadáshoz vezető út, mint maga az előadás, és sosem nálam sose lesz a színpadi eredmény érdekében megindított szülés, hanem mindennek kivárom az idejét. Lehet, hogy hibás döntés, mert nem jutottunk sokra, de akkor is mindig úgy érzem, hogy emberileg ez érte meg.
Este tizenegyig dolgoztunk, utána gyújtottunk tábortüzet, és sütöttük meg a vacsoránkat. Amíg a parázsra vártunk, népdalokat énekeltünk, zenéltünk, kettőnél hamarabb nemigen kerültem ágyba.
Az utolsó este meghívást kaptunk egy helyi nyármarasztaló összejövetelre. Ingyen volt a pálinka meg a bor. A pálnka B52-es becenévre hallgatott, a maligánfok miatt. Megittam kettőt, aztán két pohár bort, aztán másnap nagyon fájt a torkom. Szerintem ordítva énekeltem, hogy "Rúg a Rigó, verje Devla", vagy valami hasonlót. Aztán állítólag készült rólam egy nyolcperces videó, ahogy keresem a cipömet a sötétben, és könyörgök, hogy el ne adják a felvételt a Blikknek. Nagy élmény volt, és attól tartok, nemcsak nekem. Jó volt így elengedni a feszültséget a végére.
Most itthon van elég...