Szeretnék szerelemről írni, emberi kapcsolatokról, a tangóról, a lovakról, de folyton közbeszól valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nem vagyok közéleti ember, művelni akarom a kertemet, játszani a lovammal, táncolni, meghallgatni az embereket, verset írni, tessék engem békén hagyni. De most megint írni kell, most épp a nemzeti konzultációs kérdőívről, amitől pánikba estem. Az még hagyján, hogy egy-két nappal korábban a kiadóvezetőm azt mondta: "Figyeld meg, hogy nagyjából így lesz megfogalmazva: a. Egyetért-e ön azzal, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék? b. az államnak támogatnia kell a léhűtőket is. c. hülye vagyok a válaszadáshoz!" Reméltem, hogy nem lesz igaza, de majdnem szó szerint ilyen a megfogalmazás. Vagy szemétséget választasz, vagy azt, amit a kormány akar, vagy beismered, hogy hülye vagy, tájékozatlan, és akkor jársz a legjobban, ha a fejed fölött döntenek. Mégsem ez akasztott ki, hanem a rajz a kérdőív végén. Mint egy az Őrtorony című Jehova tanúi brosúrából kivágott rajz, és egy Rákosi-korszakbeli elemista olvasókönyv illusztrációjának hibridje. Apa-anya, három (!) gyerek, egy szerszámára dőlő mezőgazdasági munkás, és szemüveges, idősebb nő, nyilván "a nyugdíjas", a háttérben egy tehén. Nem lila. A szocreál giccs mintapéldája. Annyira megrémültem, hogy ez most történik, és teljesen komolyan, hogy mi jön itt akkor, ha ezt lehet? Sosem hittem, hogy nem a verbális, hanem a vizuális világ tud halálra rémíteni. Kidobtam a kukába az egészet. Rajzostul, kérdőívestül, tehenestül. Legalább ló lett volna! Azt a vonalkódot észre se vettem rajta. De még napok múlva is felállt a karomon a szőr, ha meséltem róla valakinek. Mert itt valami nagyon nem stimmel.

És ha már a felállásról van szó, a mindennapi.hu megkért, nézzem meg a Nemzetiben a Tragédiát, írjak róla. A premierre már nem volt jegy, leghamarabb 24-re adtak. A botrány azután tört ki arról, hogy orális vagy nem orális szex, meg mit mondott Alföldi az újságírónőnek. A darab meg jó, ezt írtam róla (persze ez húzott verzió, mert mindig túlírom magam, és a cikk címét se én adtam.) www.mindennapi.hu/cikk/kultura/oralis-tragedia-a-nemzetiben/2011-05-25/3520
Megint valami ijesztő. Az az álszentség, amit a katolikus gimiben (is) tapasztaltam (bocsánat, nem akarok ezzel senkit sérteni). Hogy a szünetben lehet basszogni, de a színpadon piha. Hogy egy kollégára azt lehet mondani: egy fasz, de ha én beírom a szót egy versbe, akkor takarodjak az érettségiző osztályom éléről. (A francba. Nem hittem, hogy ez még mindig ennyire bánt.) Szóval tisztességes és jó rendezés ez, de Alföldibe már akkor is belerúgnak, ha van/nincs rajta sapka. A francnak folyik bele mindenbe a politika! Lehet Alföldit szeretni, nem szeretni, de ezek egyike sem erkölcsi kérdés.

Különben kitaláltam, hogy kitanulom a nukleáris medicina asszisztensi szakmát. Elég hozzá egy érettségi, aztán ha az embernek megvan a középszintű végzettsége, lehet felsőfokú is. A kedvesem, Emil mesélte, hogy ők hiába tervezik meg tizedmilliméter pontosan a besugárzást, ha az asszisztens fél centivel odébb fekteti a beteget, akkor már rosszabb a gyógyulási esély. És ez végre olyan munka, ami nem verbális, nem szorulok be az országba vele, még értelme is van, bár a sugárpótlék már a múlté. Sejtettem, hogy el fog küldeni vele a sunyiba, mihelyt hazajön Rióból. Hazajött, elmondtam neki a nagy ötletet, el is küldött. Szerinte én verbálisan vagyok a legjobb (ezt esténként kevésbé értékeli, amikor egyetlen vágya, hogy fogjam be a szám), ahhoz kéne hozzátanulni, aztán lehetne azzal keresni állást, pénzt.
Lehet. Költőnek sosem leszek nagy (jó lehetek, az nem ugyanaz), próza-vagy drámaírónak még kevésbé. Múlt szombaton bemutatták a hexameteres bohózatomat. Tök ciki volt, nem számítottam rá, hogy tele lesz kisgyerekekkel, én meg beleírtam mindenféle csúfságot!

Azért volt magánélet is. Szülinapi vendégséggel, és a lovam ajándékával: már kétszer kijött velem egyedül terepre, és tegnap a lószállítóra is. Tud mindent.