... és talán utoljára. Mi tagadás, kiöregedtem. Már két gyerek köszönt csókolommal. Ássatok el! 37 fok árnyékban, most vízparton lenne a legjobb, de azért a légkondis táncterem se rossz, ahol a színjátszó foglalkozásokat tartjuk. Azt hiszem, jobban szórakozom, mint a gyerekek.

Szombat este haza kellett jönnöm egy rendezvényre: olasz műkedvelő költőknek, íróknak mesélni magyar irodalomról (szerencsére tolmáccsal). Rendkívül vicces volt. A kedves olaszok hatvanas átlagéletkorral, és feltehetőleg jól kitömött pénztárcával (az egész esemény díszvacsorástul a Gerbeaud különtermében) járják a világot évek óta, mindig máshol tartják költői versenyüket (szerintem leginkább szeretnek utazgatni), és tíz éve ez volt az első alkalom, hogy a meglátogatott ország valamilyen írójával találkoztak. A rövid előadás után meg felkaptam egy (bátortáboros) baseball-sapkát, és elnyomtam nekik az Anarchista rapet, ha már nem értik, legalább röhögjenek egy jót, röhögtek, István meg lefordította nekik két mondatban, hogy miről is van benne szót. Aztán átadtam a díjakat, mindenkivel egyenként lefotóztattam magam, szenzációsan tudom fülig érő, kedves mosollyal kérdezni: basszus, mennyien vannak még?

A táborban, ahol az egészséges étkezés jegyében le vagyunk tiltva az édességről, nem meséltem el a díszvacsorát a sütikkel: vargabéles, zserbó, somlói, torta, karamell-krém, vaníliás mousse, stb. Meglincseltek volna.