Az utóbbi napokat fogfájással töltöttem, ami arra volt jó, hogy amúgy mellékesen összepakoljak húsz kilónyi cuccot egy bőröndbe, és ne csapjak nagy hűhót azon, hogy még sose voltam ilyen sokat egyedül valahol. Igyekeztem semmi elintézetlent nem hagyni magam után, mintha sokkal messzebb, vagy sokkal hosszabb időre mennék, amíg már belefulladtam szinte a tennivalókba, ami arra volt jó, hogy a szorongás helyett alig várjam, hogy végre békén legyek Bécsországban.
A vonat elindult, még el van zsibbasztva a fél fejem, és csak reménykedem, hogy a fogfájás nem indítja el a vészforgatókönyvet, és zavar haza az első busszal. A bőröndöt húzni se nagyon bírom, nemhogy megemelni. A nap telibe süt, általában innen lehet tudni, hogy jó irányba megyünk valahova.
Itt hagyom kicsit Magyarország Kalandparkot a 200ezres APEH-tartozásommal (amit egy általuk hibásan visszautalt túlfizetés okozott), a piti átverésekkel és tarhálásokkal, a kisebbségi érzésből fakadó irigységgel (amiből sajnos attól tartok, magammal is viszek), a gyűlölködéssel és egymásra mutogatással, amit csak valami rettenetes kataklizma fog elmosni (épp most provokáljuk a sorsot, hogy jöjjön), az elvakult ideákkal, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzésével. Sosem gondoltam, hogy várni fogom.
És megyek valahova, ahova semmi sem köt, ahol semmiben nem leszek kompetens, csak turista, külföldi, idegen.
Most még azt is jólesik itt hagyni, amit szeretek. Elfáradtam. De alighanem délután, ha sikerül megtalálnom a lakást, és felvinni a bőröndöt, és kipakolni, és leülni egy ismeretlen ágyra, elfog a pánik, és haza akarok jönni mindabba, amit felsoroltam. Schön!