Azért szaporodik az "én ezt nem hiszem el" kategóriában feljegyzendők száma. 
1. a Schwedenplatzon egy idősebb férfi szürke, pizsamaszerű öltözékben, a mellényzsebére varrt sárga csillaggal
2. a metrón két állomás között feláll egy nő, láthatósági mellényén felirat: Tisztítószolgálat, és törölgetni kezdi az ablakokat
3. a Karlskirche közepén van egy lift. nem visz fel egészen a kupoláig, csak kb. a tér feléig, ahol a kupola beszűkül, oda csak lépcsőn lehet felmenni. Nem az a nagy látvány, hanem az üvegfalú liftben a felemelkedés érzése. Ilyen lehet mennybe menni. A visszajövés meg alászállás a mennyből. Kár, hogy a lift alja nem üveg, bár akkor kínosan éreztem volna magam szoknyában. Csak azt tudnám, hogy miért zárják be mindenütt a lehetőséget rácsos ablakkal, hogy az ember egy toronyból kinézzen?
4. tegnap tánc után már az utcán váltottam vissza tánccipőről szandálra. odaszólt egy telitetkózott-pírszingezett csávó, én vissza, megkérdezte, honnan jöttem (ugye, a tökéletes kiejtés!), mondtam, honnan, mire ő: akkor miért nem magyarul beszélgetünk?
5. a Staatsoper előtt mindenki jegyüzér, némelyek rokokó ruhában, és ezerféle nyelven szólítanak le, nem lehet eldönteni, hogy elsősorban flörtölni vagy jegyet eladni akarnak. A végén menekülőre fogtam.

Staatsoper
5-kor kezdtünk el sorban állni, akkor már bőven volt sor. Semával azt beszéltük meg, hogy a főbejáratnál találkozunk, nem volt ott. Tíz percig tettem ki magam a jegyüzérek támadásának, aztán beálltam a sorba. Kiderült, hogy ő addigra már meg is vette a jegyet (nekem is akarta, de egy ember csak egyet vehet), mert látta, hogy sokan vannak. Kivártam én is a soromat, aztán mire utolértem Semát, talált egy karmester szakos olasz srácot, aki kétnaponta jár be állójeggyel, és rögtön elmagyarázta, hol érdemes helyet keresni.
Aztán a Don Giovanni. Csodálatos volt. Egyrészt rég hallgattam ennyi Mozartot, másrészt ennyi jó énekes egy helyen! A világ minden tájának énekesei, mindig az a legjobb, aki épp énekel. Az első felvonás közepén találtam egy angol nyelvű szövegkivetítőt, onnantól már nem csak a zenét élveztem. Igazából rohadt jó sztori ez, kedvem jött hozzá. És a Batti, batti, bel Masetto-nál elbőgtem magam, nem győztem csendben turkálni zsebkendő után. Mostanában folyton libabőrös leszek, ha valami tetszik - perkután katarzismérce, oder was. Jó volt a rendezés, élő, se nem aktualizáló, se nem archaizáló, nem volt "halott színház", szuper volt a karmester, a zenekar (de a végén nekik senki se dobott virágcsokrot a nézőtérről). Azt hiszem, ha kibírom az ötórás ácsorgást, megyek máskor is előadást nézni. Szép az épület, de mennék csukott szemmel is.
Utána beugrottam a Floriditába, hogy egy kis salsával rázzam helyre szétállt tagjaimat, Éjfélre itthon voltam, mert rendes vagyok, és első a munka. Vagy a blogbejegyzés