Pénteken egyórás késéssel befutott a vonatom a Keletibe, akkor mondta a kedvesem, Lukács, hogy másnap viszik Montyt lelőni. A lovakat lelövik.
Pedig nem erről volt szó. Tudtuk, hogy nincs jól, hogy el kell altatni, a tulajdonossal meg is beszéltük, kijön az állatorvos, altató, káliuminjekció, temetés. A kedvesem, Lukács, ott akart lenni mellette. Meg persze én is. Mert ha az ember szeret valakit, akkor csinálja vele végig. Aztán a tulajdonos váratlanul kitalálta, hogy legyen taglópisztoly és fehérjefeldolgozó. Ezt már nem egyeztette senkivel. Jött a lószállító, idegen emberek, felrakták, elvitték egy idegen helyre, és homlokon lőtték. Hús már nem volt rajta, nem tudom, mijét használják ilyenkor. 
Mire a kedvesem, Lukács kiért, hogy legalább elbúcsúzzon tőle, elvitték. 
Az róla az utolsó emlékem, hogy szólítom a legelőn, észrevesz, rám nyihog, odaszalad.
Nem ezt érdemelte.
És fogalmunk sincs, a tulajdonos miért döntött hirtelen az olcsóbb és brutálisabb megoldás mellett. Németországban él, és szerintem többet keres, mint mi ketten együttvéve. Ha szól, kifizetjük, hogy Monty úgy fejezze be az életét, ahogy a legkönnyebb neki.
Remélem, a mennyben lesznek lovak. Isten szereti őket.