Köllött vón' a fenének Bécsbe kimönni! Most möggyüttem, oszt egybű érzem, hogy az utcák igen büdösek, s a portúl úgy tikácsolok meg prüsszögök, mind akin elégyött a parlagfű-allergia! S a vellamoson mind szorongok, hogy helyt nem kapok, mer' igencsak elszoktam vót ettül a tülekedístül.
S a perpatvar mindenütt, s rohanásban egymás sarkát tapodó embörök! S a csúnya szájak, kiket legalább odaki' nem értöttem, mer' törökül s szerbül nem beszéllök.
Ejsze, ha még az összes dialektust nem kevertem vóna még ide, szóljatoksza rám üstöllést, mer' egyeböm nem maradott itten, hogy örvendjök a hazagyövésnek, csak a szíp magyar nyelv. Mer igencsak az mutitja magát itten, hogy szögényök is vagyunk, mink magyarok, bunkók es, birkák es, hogy a szígyentül fut ki az embör szöme, mikó lássa.
Hogy már az embör nem tudhassa, hogy őrizze mög az indentitását, mer annál egyeböt néki nem adnak, ha majd' bészarik, úgy kepeszt az állampógárságír idegeny országba', akkó se. Mer az nem nyő ki a papírtul. S akinek csak egyöt adott a Jóisten, az őrzi akkó es, mikó mögtellik idehaza szígyenvel.
S na, ha mán így esszekavarodval itten mindön nyelvjárás, amit csak írászban essze tudtam mixölni, mán akkó csak mögnyugszik az embör lelke, hogy mégis vót miér hazagyünni.