Sosem szerettem azt a József Attila-szobrot a Kossuth téren. Gyerekkoromban féltem tőle, a szeme közelről két mély üreg, aztán azért nem, mert elkeserítően illusztratív: a költő ül a rakodópart alsó kövén, épp csak a dinnyehéj nincs odaszoborva, hogy nézze, mint úszik el. Szerepel minden attribútum, ami a szegény proletárköltő imázsához kell, mintha olyasvalaki alkotta volna, aki inkább az életrajzot ismeri, mint a verseket.
De részéve vált az életemnek, a tudat, hogy ott van, hogy kevés ember szobrát tudom kapásból megmondtani, hol található, hogy középiskolás koromban, mikor még a VHS is nagy dolognak számított, forgattunk egy videófilmet a belvárosról, állandóan visszatérő kép benne az a szobor. Részéve vált a városnak, az országnak. Sosem volt ellenség
Ne vigyék el. Ne akarjanak visszacsinálni valamit. Nem lehet a múltba nézni, nem kell, inkább előre. Ne akarja senki a múlt egy szeletét "végképp eltörölni", egy másik szeletet pedig kidíszíteni. A rossz, amire nem emlékszünk, amit nem dolgoztunk fel, újra megtörténhet. Azok vagyunk, akik. Azok által, amelyek megestek velünk. Egyénként is, nemzetként is.
József Attila is emlékezni tanít, ezzel a szoborral is, de főleg a verseivel, leginkább talán azzal, amelynek az elején a rakodópart alsó kövén ül. Mintha nem ismernénk:

"...Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés."

A feltámadt Jézus megdicsőült testben jelenik meg a tanítványoknak, mégis ott vannak rajta a keresztre feszítés sebei. Ami itt a földön történik velünk, annak az örökkévalóságban is nyoma van - egy barátom tanított erre.
Akkor ideje lenne kezelni a sebeinket, és meggondolni, milyeneket szerzünk a jövőben - az örökkévalóságnak.