vagy végképp eltörölni, vagy éppen "legyen úgy, mint régen volt". Mindkettő őrültség. Az előbbi olyan, mintha az emlékeinktől akarnánk szabadulni agymosással - onnantól a személyiség használhatatlan, mert nincs referencia-alapja semmire, amit a jövőben tesz. Olyan, mint a fertőzések után termelődött ellenanyagokat kivonni a vérből, mert a betegségre emlékezteti a testet. Annyi volna az eredménye, hogy újra védtelenek volnánk a betegséggel szemben. Az emlékezés védelem.
Dicső múlt pedig, amire vágyakozunk, nincsen. Nem létezett a dicső múltban sem. Jelen van. Reményteljes jövő sincs, meg majd a következő generációk. Csak megszépítő messzeség. Az van, amit most észlelünk, amit most teretmtünk: békét vagy háborúságot, igazad vagy hazugságot itt és most. Ennyit a Kossuth téri átalakításhoz.
Inkább ültessetek oda sok-sok fát, meg virágot. Tőlem nevezzétek a szittyamagyarság fáinak, Árpád apánk fáinak, az eurokomformitás fáinak, a megbékélés fáinak, a "kérjen tőlem minden bocsánatot most" - fáinak. Élni fognak, lombjuk lesz, oxigént termel, viráguk lesz, termésük, szélesedő évgyűrűik, nyáron árnyékuk. A többi nem számít.