Ideje valami személyeset is írni a sok bárkás átvétel után (azért van most is, olyan is).

Bécs felé vonatozom (újra), költészeti fesztiválra megyek, izgulok, hogy nem fogok tudni németül, ülök a vonaton és nézem a tájat. Ma délelőtt lovagolni is voltam, annyira tavasz van, kel a vetés, friss zöld, teli nedvekkel, már láttam virágzó fát, otthon nyitva lehet hagyni az ablakot, és nem kell fűteni, a szomszéd telek félbehagyott építkezésén felejtett toronydarura (egyébként szélkakasként viselkedik, forog és csikorog) felült egy rigó, és énekelt, virágokat ültettem az erkélyen, és szurkolok nekik, hogy kikeljenek. 
Készülök Bakonybélbe önkéntes írói száműzetésbe, befejezni mindent, mielőtt tanítani kezdek, és nem lesz már rá időm. Nagyon vágyom rá, és nagyon szorongok: egyedül leszek, mi van, ha mégsem fogok tudni dolgozni, ha egyáltalán nem jó ötlet, hogy lehozatom Lédát. Annyi szoronganivaló van.
De ragyog a nap, rövidujjúban lehet lovagolni, vágtatni fenyőillatban át az erdőn, sétálni lehet, későn sötétedik, és most örülni kell.