A napokban megjártam a Munkaügyi Központot, benn voltam az OEP-nél és az adóhivatalban. Senki nem tud semmit, merednek a számítógépre, vonogatják a vállukat, aztán számon kérik, hogy én miért nem tudok mindent. Az APEH-nél (jó, tudom, már NAV) tömeg: hazánk munkásosztálya, 50 felé járó nők hiányos fogazattal, felnevelt két-három gyereket, elvált, a volt férj minimálbérre van bejelentve, az után fizeti a gyerektartást, munka után másodállásba rohan, aztán az éjjel-nappali Tescóba, hazabuszozik két szatyorral, földig ér a karja. Elfacsarodott a szívem.

Itt a faluban nincs pénz a könyvtárra, most nyílt milliárdos költségvetéssel csillagda, nem az ittenieknek ad munkát, az egyetlen hely, ahol nyomtatni, fénymásolni, szkennelni, netezni lehet, már csak a könyvtáros ingyenmunkájának köszönhetően tart nyitva heti hat órát. A másik lehetőség elérni a netet, a kocsma – mintha nem volna még elég alkoholista errefelé.

Amit az országban történni látok, elkeserít, de nem tudok vádolni senkit, ujjal mutogatni, vérét követelni. Nincs egy pont, amin elindulhatnék: sem valami jó, amin végigmenve láthatnám, hol romlik el, sem valami, amit mindannyian egyöntetűen rossznak tartanánk, és nekiállhatnánk megjavítani. Már lassan azt mondom, amit Gandalf, mikor a mélységbe zuhan: „fussatok, bolondok!” Menjen, akinek van hova. Nekem nincs, én író vagyok, és csak itthon lehetek az. Európának is maximum addig lehetek érdekes, amíg magyar író vagyok, és nem bevándorló. Talán lesz más is, aki ezért marad. Mert itt valami olyan lehet, ami másutt nem. És akkor hátha maradunk itt olyanok, akiknek a magyarság nem múltidézés, nem melldöngetés, nem tárogatószónál sírva vígadó nosztalgia, hanem közeg, létmód, emlék és út, az emberségünk része, alázatos, bölcs belátásra, nem gőgre és magamutogatásra, beismerésre és elfogadásra, nem elkülönülésre és bűnbakkeresésre. Jaj.