Tanulás, gyógyulás, lábadozás. Jó tudni, hogy jó kezekben vagyok. Megyek és tanulok, és tovább adom másnak, amit tanultam. Szeretnek, táplálnak, és továbbítom. Átölelnek, vigasztalnak, és átölelek, vigasztalok. Gyógyítanak engem, és én gyógyítok másokat. Mert a fájdalmak jók tudnak lenni arra is. Nem az lesz gyógyító, aki önmaga nem sebzett, hanem aki átélte a fájdalmat, és tudja, milyen, ha ő maga segítséget kér és kap, ismeri a gyógyulást és tiszteli a megmaradt hegeket. Utálom a fájdalmat. De látom, hogy mennyi mindenre jó. Az ember kénytelen megtenni akkor mindazt, amitől egészségesen viszolyogna. Szembesülni. Tükörbe nézni. Segítséget elfogadni. Pláne kérni. Megkérdőjelezni dolgokat. Kitörni a sémákból. Elfelejteni a szerepeket. Beismerni a gyengeséget. Nyíltan kommunikálni. Kívánok mindenkinek határhelyzetet és fájdalmat ebben a szellemben. Csak egy kicsit. Aztán gyorsan múljon el.

"Magunk választjuk a valóságunkat"' - ezt a mondatot tanultam nemrég. És én olyan valóságot választok, amely folyamatos növekedés. Mint a fa, ami magába növeszti a kerítést, kikerüli az ágaival, ami útban van, és növekszik tovább, fölfelé. "Akárhogy döntök, én csak győzhetek, mert az a döntés az én döntésem lesz" - ezt is tanultam. Úgyhogy az én valóságom a győzelem lesz, közelebb jutni önmagamhoz. "Mindig két út van, az egyik a félelem, a másik a bizalom" - ezt meg a lovamtól tanultam, csak nem pont így magyarázta. A bizalom pedig döntés kérdése minden pillanatban. Nehéz. Óránként elbizonytalanodom, hogy Istennek van-e jobb ötlete számomra, mint nekem a magam számára, és óránként kimondom: kell, hogy legyen.

Bakonybél, egyedül. Viselem, tanulom. Jönnek majd, meglátogatnak, és nem leszek egyedül, és talán lesz megint olyan, aki csupa nagybetűvel írja be a nevemet a telefonjába.