Először nem akartam elhinni a történetet a rendőrségen agyonvert férfiról. Ilyen nem történhet egy olyan országban, ahol alkotmány van, törvények vannak, felelősség és számonkérhetőség. Ilyen egy megvadult rendőrállamban történik, ahol a hatalom kiszolgálói bármit megtehetnek, őket nem lehet felelősségre vonni, ahol a civileket nem védik, hanem rettegésben tartják, ahol az erőszakszervezet brutalitását túlkapásnak eufemizálják.
2006 őszén is féltem, amikor kapualjakba menekültek tesómék a lovasrendőrök elől, ismerős kisgyerekes család fuldoklott a könnygáztól, Laci barátom két napot töltött a fogdán, mert arra járt (bevittek egy nyolcvanéves földsüket bácsit is hasonló inkdokkal), engem pedig Robi navigált haza telefonon, hogy elkerüljem a rendőrök támadását. Sokkal mélyebben van ez elkúrva (stílszerű idézet!), mint hogy melyik párt van kormányon. Sokkal mélyebben beivódva a társadalomba, akárcsak az oroszoknál a szakálltépés és a kancsuka. Hogy velünk meg lehet lenni. És akkor meg is merik tenni. Hogy ha nem engem bántanak, lapítok, hátha úgy rám nem kerül sor. Hogy van a "mi" és van az "ők" (már nem is "ti', már párbeszéd sincs). Kábé annyira látunk árnyaltan, mint egy kétéves gyerek, akinek a tisztán kétpólusú világában vannak a tökéletes tündérek, és a velejükig romlott boszorkányok.
Veréssel és szeretetmegvonással, hazugságban nevelt gyerekek vagyunk.

Minél inkább töröm a fejem, annál kevésbé látok emberi megoldást. Csak transzcendenst. Ebből az útvesztőből csak fölfelé van menekülés.