Meghalt Borbély Szilárd. Nem ismertem közelről, csak mint egyik író a másikat, leveleztünk, groteszk módon az augusztusi Vidor-fesztivál kapcsán. Amikor két éve a POSZT-on megnéztem az olaszliszkai lincselésről írt darabját, azonnal vonatra ültem és hazajöttem, nem bírtam volna bármi mást megnézni az után a nyomasztó, súlyos előadás után. Még meg is lepett, hogy a sötét hangulatú szövegeihez képest milyen derűs, kedves lény civilben. 
A hírt hallva a tragikus hirtelenség eufemizmusa rögtön az öngyilkosságot idézte, csak reménykedtem a szívrohamban, hiszen egy ötvenéves férfit igazán elvihet az is.
Nem tudom, miért kapcsolódott bennem össze a halála Hazai Attiláéval, akiről szintén alig hordozok személyes emléket. Egy közös felolvasás után iszogattunk együtt, milyen jó lenne hosszabban így maradni, mondta, több napot is, aztán ment vissza a szobájába valami határidős fordítás miatt. 
Mindkettőjük halála után lelkiismeret-furdalás fogott el. Mint mindig, ha az ismerőseim közül bárki önmagával végzett. Észrevettem rajta bármit is? Tudtam volna segíteni rajta? Terhel valamilyen mulasztás?
Tudom, a valódi (nem help-cry jellegű) öngyilkosságoknak nincsen előjele. Hogy se család, se szakember nem veszi észre feltétlenül. Mégse hagy nyugodni a kérdés: hogy lehetett volna megmenteni? Persze sehogy. Ha valaki magát nem akarja megmenteni.

Az író halála még többet jelent, és emiatt fokozódik bennem a szorongás. Kurt Vonnegut írja valahol, nem találom azóta sem, hol, (talán Az ötös számú vágóhídban?), hogy az írót arra tartja a társadalom, amire a bányászok a bányarigót. Énekel a sötétben, aztán azzal figyelmezteti a veszélyre a bányászokat, hogy felfordul. Aggódom. Lehet, hogy itt a bányalég, és még azt sem vesszük észre, hogy a bányarigó már nem énekel, mert annyira el vagyunk foglalva valami mással. Sajnáljuk magunkat meg egymást a szénbányában, vagy törünk előre, mert túl kell teljesíteni a tervet. Hány írónak kell még belehalnia az épp aktuális szénbányászatba?