Kedves írókollégám agglegényként egész jól megélt az írásaiból (persze nem a vegytiszta művészet, volt abban alkalmazott irodalom is bőven), és megfeszített erővel dolgozott, mikor gyereke született. Mivel a feleség jól fizető állásból ment szülni, abban állapodtak meg, hogy mihelyt lehet, visszamegy a céghez, az apa pedig otthon marad a kislánnyal, ő úgyis tud otthonról dolgozni.
Az alig féléves baba azonban teljes időt igényelt, az apa egyre kevesebb megbízást tudott teljesíteni, a családfenntartó, kenyérkereső feleség pedig nemsokára olyan mondatokkal bombázta a férjét, amit sok GYES-en lévő anyuka ismer: "Nem igaz, hogy egész nap itthon vagy, és így néz ki a lakás!" "Miért nem dolgozol, egész nap ráérsz!" "Már megint sír a gyerek, nem igaz, hogy nem tudod elhallgattatni!" "Egész nap gürizek, és ennyit se kérhetek?" "Már megint mire kell a pénz, neked semmi nem elég?"
Ahogy a férfi pénze fogyott, egyre több lett a veszekedés, a feleség imádta társaságban megalázni a pipogya embert, egy idő után válást emlegetett, ami után persze nála maradna a gyerek, talán valami kollégával is összeszűrte a levet, és a veszekedések során többször is megpofozta a férjét. Az apa hallgatott, mert a megaláztatásoknál, a veszekedésnél és a pofonoknál is szörnyűbb volt számára a fenyegetés, hogy elveszíti a kislányát.

Moses Isegawa Afrikai krónikák című művében leír egy nemi erőszakot, amelyet három felfegyverzett gerillanő követett el ellene. "Sejtettem, hogy ezek a nők valószínűleg már többször erőszakoltak meg férfiakat. Biztosan tudtam, hogy a férfiak pedig hallgattak róla. Én is hallgatok majd. Ez olyan titok, amit az ember még kínpadon sem árulna el. Közben összegyűjtöttem néhány kérlelhetetlen tényt: olyan húsz percig tartott, amíg kihajítottak az épületből. Kétszázhússzor ültek az arcomra. Körülbelül negyvenszer rántották meg keményen a farkamat. Hússzor csíptek bele durván a golyómba. Harmincszor hasították fel a bőrömet. Egy ejakulációm volt. Törött orral és a halántékomon egy dudorral távoztam. Két hétig fájtak a megzúzódott bordáim."

Mit akarok ezzel a két példával? A bántalmazás - noha állítólag a tesztoszteron felel az agresszivitásért - nem férfitulajdonság. Az teszi meg, aki megteheti, mert hatalma van. Az teszi meg, akinek ezt a társadalmi helyzet lehetővé teszi. Nála van a pénz, vagy nála van a fegyver.
Hogy hazánkban többnyire férfiak bántalmaznak nőket, az erre a hatalmi berendezkedésre vezethető vissza. Adjanak ugyanazért a munkáért ugyanolyan fizetést a nőknek, mint a férfiaknak, legyen a gyereknevelés kötelezően az apák feladata is, legyen a gyermekgondozási díj tűrhető mértékű, helyezzenek nőket a törvényhozásba és a kormányba, és ez szép lassan elkezd majd változni.
Ahogy a nőket anyaként, munkavállalóként, háztartásbeliként jobban megbecsüli az ország, úgy csökken a kiszolgáltatottságuk és az ezzel visszaélő bántalmazás mértéke is.
A nemi erőszak (ha kielégüléssel jár is), nem a szexről szól. Nem az elégíti ki a bántalmazót, hanem a másik kiszolgáltatottsága. Egyenrangú féllel történő aktus nem is okozna számára élvezetet.

Lehet óvatosságra inteni a lányokat, tiltani ivást, bulit, sminket. Lehet kampányszinten magyarázni a férfiaknak, hogy "a nem az nem." Azt is, hogy a hallgatás, a tiltakozás hiánya nem beleegyezés. De amíg a nők 80%-a visszamegy a bántalmazó kapcsolatába, mert nem lát más kiutat, amíg kormányzati szinten is szülőgéppé degradálják, amíg nőnemű újságíró képes arról írni, hogy szó nincs üvegplafonról, a nők egyszerűen nem akarnak vezető szerepbe kerülni, addig folyamatosan újratermeljük a jelenséget: a nő másodrendű állampolgár, akivel közel bármit meg lehet tenni retorziók nélkül.