Van pár óra kimenőm, gyorsan összeszedem itthon, amit vinni tudok: néhány pléd, egy gyerekmatrac, törlőkendők. Puha flanel anya hagyatékából, szétvágom, babatakarónak jó lesz, felnőttnek elég keskeny. Két nagy szatyor, hátizsák, megyek az ötös buszhoz.
A Keletiben a szokásos tömeg, vagy talán még többen, mint mikor utoljára itt jártam, pedig sokan útnak indultak. Gyerekek játszanak a téren, a legtöbben a falak mellett a földön fekszenek. Szétosztom, amit hoztam, a gyerekek egy pillanat alatt rám rontanak, dzsekit kérnek az eső ellen, de az nincs. 
A fekete falak krétával teleírva: "Thank you hungarian people" "Help us Angela Merkel!" "Stop the war and we don't go to Europe." "We want peace."
Irány a Migration Aid helyisége. Az ajtónál álló feszült, azt mondja, nemsokára ellenőrzést kapnak, ha nincs tisztaság, bezárhatják a boltot, nem mernek ételt se osztani, nehogy szemét legyen utána. 
Kapok egy pár gumikesztyűt meg egy szemeteszsákon, irány a takarítás. Nagy kincs a partvis, lapát, anélkül kézzel szedi az ember. A menekültek velünk együtt szedik a szemetet, a földön ülőknek mutogatom, van-e valami kidobni valójuk, fölugranak, odaadják, a műanyag palackokat laposra préselik. Megköszönik, mosolyognak, az egyik férfi összetett kézzel meghajol. Még sosem esett ilyen jól szemetet szedni. Önkéntesnek lenni jó. Nem a szemétről szól ez nekem. Gesztus. Magyarország nevében szedem a szemetet.
Az aluljáró tiszta, a tér közepén lévő csapnál többen mosdanak, valaki borotválkozik, egy asszony kiskádban mos. Egy férfi előzékenyen odaenged kezet mosni.
Ruhát-cipőt osztanak, mennék a következő feladatért, mikor óriási robbanás - petárdát dobtak a menekültek közé. A tömeg felbolydul, a holmijuk után kapkodnak, szinte reflex a menekülés. Tovább. Hová?
A MigAid helyiségében kiabálás: Baba, csinálj rendet!
Megjelenik a híres, szekrényajtónyi férfi, az egész teste csupa tetoválás. Csajok, befelé - mordul, már lök is be az ajtón más önkéntesekkel együtt, és nagy léptekkel indul a zaj felé. Utána merészkedem. Egy asszony, karjában két év körüli kislány, szinte sikoltozik a félelemtől. Próbálom nyugtatni, elsírja magát. Innentől én is sírok, próbálom összeszedni magam.
Fönn a Keleti előtt a fociultrák egymásnak mentek a menekültekkel. A rendőrök villámgyorsan szétválasztották őket, de a kiabálásnak még nincs vége. Visszamegyek az aluljáróba.
Fiatal lány gyöngyöt fűz gyerekekkel, egy másik kifestőket hozott, egy harmadik ugróiskolát rajzol, beledobja a krétát, már ott is vannak körülötte a gyerekek. Hatvan körüli testes asszony érkezik, végigugrálja ő is, aztán hatalmas zacskó háztartási keksszel körbesétál az aluljáróban, mindenkit megkínál.
Ha adomány érkezik, a tömeg felbolydul, ellepik az adományozót, egész rémületes, azt se tudni, megvan-e még az illető a rengeteg ember alatt, különben nyugodtak, kedvesek, szelídek. A kerekesszékes, fekete ruhás, idős asszony. Az újszülöttjét ringató anya. Egy egész fiatal lány a kendőjét igazítja az arca köré, olyan ártatlanság és méltóság van a mozdulatában, hogy megállok nézni, belém ég a kép. Vissza akarok jönni hozzájuk.

Reggelre megtudtam, nincsenek már ott.