Túl vagyok azon, hogy bárkit meg akarjak győzni. Nézem, hogy húsz-harminc év után akár hogyan próbálnak kimászni azok, akik magukhoz tértek, megerősödtek, a nárcisztikus személlyel kötött kapcsolatból. A bántalmazó viszonyból. Hogy a lehetetlennel határos. Hogy kimászva az egyikből, hogyan zuhannak egy következőbe, mert képtelenek másra, nem ismernek (nem is mernek) mást, mint a bántalmazóval együtt élést.
Az ország egy nárcisztikus, bántalmazó személlyel él. Korábban is azzal élt. És nem tudom, eljön-e a tudatosság azon szintje, hogy ezt felismerje. És ha eljön, lesz-e ereje kilépni a kapcsolatból. Lesz-e, aki segít neki. Mert tanult tehetetlenségben élünk. Mert ezt akartuk, mert ez ismerős. Látom, mennyire nehéz meggyőzni eleinte az áldozatot, hogy nem normális, amiben él. Az elszigetelés, a bántás, az uralkodás. Azt hiszi, ez a szeretet. Ahogy a jelen kormány hívei. Nem akarom már meggyőzni őket, mert nem lehet. Minél sérültebb valaki, annál kevésbé. Talán majd egy másik generáció. Csak honnét lesz bennük erő, ha egymásnak adjuk ezt a tehetetlenséget?
Már nem gondolom, hogy ez a kormány leváltható egy kiírt választáson.  Azt sem, hogy az én életemben megtörténik a változás. (Külföldi diplomaták szerint itt tíz-húsz évig semmi nem fog változni.) Azt sem, hogy a vezető halála után ne egy hasonló kezébe jutna a hatalom. Az ellenzék már az én szememben is nevetséges. Vagy megvásárolt. Asszisztálnak egy komédiához. Amin addig tudok mulatni, amíg be nem keményedik a rendszer. Vannak emlékeim a Kádár-korszakról. Leporolom őket. Itt élek, mert ide köt a nyelv. Amíg lehetséges itt élni. 
2002-ben a Fidesz bukásán sírtam. Anyám azzal vigasztalt: ne szomorkodj, voltunk kormányon, voltunk ellenzékben, most egy kicsit megint ellenzékben leszünk, aztán majd kormányon. A fülkeforradalmat nem élte meg. Pedig kíváncsi vagyok, őt meddig lehetett volna megvezetni. Engem 2010-ig. Máig nem tudom, hogy a hatalom őrjítette meg a miniszterelnököt, vagy ahogy a nárcisztikus személyek általában, eleinte megtévesztően megnyerő, de ez a manipuláció része. És a bántalmazó is akkor kezd ütni, ha birtokon belül van.
Ahogy a bántalmazott hajtogatja, hogy a másik valójában szereti őt, hogy nem is bántotta, nem is szokta, hogy ne mondjak csúnyát rá, áll mellé, harcol érte körömszakadtáig, harcol a kapcsolatért, a saját hitéért, az álomvilágért, úgy küzdenek a fülkeforradalom harcosai, a NER-hívek az elképzelésért, hogy most jó nekünk, jó irányba megy az ország, a pofonok jót tesznek, ilyen az igazi szeretet. Nem tudok haragudni rájuk, látom, hogyan torzul el mindenki egy ilyen kapcsolatban. Az egyik a szolgálatban, a másik a hatalomban.
Amiket itt leírok reflexióként az országban történtekre, nem szánom vitaindítónak, sem hergelésnek. Krónikásként sem leszek higgadt és pontos. Valószínűleg tévedek is. Palackpostának szánom a leírtakat, hátha jön jobb kor, amikor kihalásszák. Vagy tíz év múlva én előhalászom. Kiderül, megtörténtek-e, amiket valószínűsítek. Vagy akár elképzelek, megálmodom.