Régóta várt ez az írás vázlatban. Aktualitását az adja, hogy egy online magazin nemrég visszavonta az írói megbízásomat, mert "utánam néztek", és azt találták, hogy valahol kiálltam a melegházasság mellett. Nem tudom, hogy a személyes Facebook-oldalamon vagy ezen a blogon találtak-e valamit, de itt az ideje, hogy elmondjam, hogyan lettem homofób keresztényből elfogadó. Szóval hogy van remény.

Gyerekkoromban nem tudtuk, mit jelent a buzi. Sokáig azt hittem, aki nagyon szeret valamit. A lóbuzi a lovakat, a házbuzi meg folyton műemléképületek homlokzatát fotózta. Aztán megtudtam, hogy az azonos neműeket szereti, holott az tabu. A nővéremmel kitaláltuk, hogy aki a testvérét szereti, holott az is tabu, az meg legyen mondjuk bazi, így tehát aki az azonos nemű testvéréhez vonzódik, az bazbuzi, és ha egy-egy játékban ölelgettük egymást, akkor bazbuzik vagyunk, sőt ennek igei alakja is van ám: bazbuzulunk.
Később megtudtam, hogy aki pénteken piros zoknit hord, az buzi, és ha egy férfi a bal fülében visel fülbevalót, az is. Jóval nagyobb koromban társult csak hozzá iszonyat, amikor megpróbáltam elképzelni (vagy felvilágosítottak róla), mit csinálnak egymással ezek. Anya rémülete, akibe fiatal tanárként beleszeretett egy diáklány - majdnem otthagyta miatta a pályát. Később, mikor a politikába ártotta magát, leszbikus szexhirdetést adott fel valaki a nevében - talán semmin nem akadt ki annyira, mint azon. Akkor már úgy hívták őket: homokosok, úgy hívtam én is, a buzi megmaradt valami szitokszónak egyrészt (hülyebuzi), igei alakban "piszkál valamit/valakit" jelentésben (ne buzizd már! illetve mit buzizol velem?), másrészt a korábbi jelentésében: "odavan valamiért" (belebuzult a színházba).
De a szavakon túl nem ismertem homoszexuálisokat. Legalábbis személyesen nem. Eleinte bűnnek tekintettem a jelenséget, ahogy minden fundamentalista közösségben, megvoltak az ilyen alkalomra előhúzandó bibliai igék, aztán azt olvastam, vagy hallottam, hogy megtalálták az érte felelős gént. Akkor betegség - döntöttem el, ez jóval kevésbé elítélhető, hiszen az illető nem tehet róla. De biztos meg lehet gyógyulni.
Akkoriban már úgy illett hívni őket: langyos, ami hamarosan átadta a helyét a végül polgárjogot nyert melegnek. 
Ha a szó polgárjogot nyert is, a jelenség messze nem. Számomra sem. '98-ban költöztem a legendás Angyal Bár tőszomszédságába, ahol egyrészt szenvedtem az éjszakai bulik zajától, másrészt vérig voltam sértve a kapualjunkban csókolózó csinos fiúk látták, hogy egyik se engem akar. És nagyon kíváncsi lettem volna, mit szólnék, ha egy nő próbálna velem kikezdeni.
A művészvilágba bekerülve először a hatalmával visszaélő, kamaszokat megrontó rendezővel szembesültem mint meleggel, aztán a Psota-imitátorral, aki láttunkra összecsapta a kezét: "jaj, de szépek vagytok, lányok, milyen kár, hogy én melegnek születtem!" Egy pedofil meg egy csodabogár. Később együtt utaztam egy leszbikus dramaturg lánnyal, aki ugyanolyan szakításokról és féltékenységekről mesélt, mint a heteroszexuális ismerőseim. "Jó csaj vagy" - puszilt meg búcsúzóul, és ez egész máshogy esett jól, mintha hetero férfitól, vagy hetero nőtől hallottam volna. Akkor már nem bántam, hogy leszbikusnak néznek a barátnőimmel, de messze kerültem a Love Parade-okat, és fel sem merült, hogy a homoszexuálisoknak ugyanolyan jogok járhatnának, mint nekem.
Ahogy sorra ismertem meg személyesen a melegeket, láttam végre, hogy ugyanolyanok, mint én. Pont ugyanarra vágynak: szeretetre, szerelemre, családra, szabadságra. Lassan kezdtem felfogni, mit jelent nekik, hogy ennek töredékét sem kapják meg.
Egy barátnőm mélyen katolikus lakótársnője évek kínlódása alatt fogadta el magáról, hogy a lányokat szereti. Ő a kínlódásával lett hiteles.
Végül egy közeli barátnő coming outja döbbentett rá, hány év küzdelem kell egy el nem fogadó társadalomban, konzervatív családban felnövő embernek, hogy vállalja a normától eltérő szexuális orientációt. Láttam a küzdelmeit, hogy elfogadtassa és elfogadja magát. Miatta van, hogy nemcsak tolerálom a melegeket, de kiállok mellettük. Ha valaki bántóan beszél róluk, az én mélyen hívő, szeretetteli és sebezhető barátnőmet bántja. És olyankor dühös leszek, mert látom, milyen küzdelmen van túl, hogy önmaga lehessen, és mennyire nehéz megvédenie magát még most is. Azt szeretném, ha szabadon mehetne majd kézen fogva a szerelmével. Ha házasságban élhetne azzal, akit szeret, ahogy én is. Ha lehetne gyereke. 
Ugyanezt szeretném a tanítványaimnak és a saját gyerekemnek. Hogy lehessenek félelem nélkül önmaguk. Hogy ne járjon nekik kevesebb, mint nekem azért, mert másnak születtek. Örülök, hogy a sulinkban a gyerekek szabadon beszélnek erről, és nem szégyellik a kortársak előtt vállalni a vonzalmaikat. Senki nem szándékosan lesz meleg. Ki menne jószántából a nehezebb úton? Kisebbségben lenni, kilógni a többiek közül akkor is nehéz, ha elfogadnak. Ne nehezítsük meg még jobban jogi korlátozásokkal. Csak ennyi kell. Legyen egy barátod, akiről nem tudod, hogy meleg, szeresd meg, és rajta keresztül szolidáris leszel a melegekkel. 
Köszönet a Képmás.hu-nak, hogy volt mire reflektálnom.