Remélem, ez az utolsó bejegyzés.
A diktátor című verset több mint egy éve kezdtem írni. Blogbejegyzésnek készült, vázlatban még megvan. De már akkor éreztem, hogy versnek kéne megírni. Elakadtam vele. 
Határon túli folyóirattól jött felkérés több szövegre is - ezt küldtem elsőnek. Először örömmel fogadták, pár nap elteltével jött a válasz, hogy nem merik megjelentetni. Pedig pont abban reménykedtem, hogy a határon túliak nem fognak félni, nehogy valaki véletlenül a magyarországi miniszterelnökre gondoljon. Azóta sem tudom, a mienkre vagy a sajátjukra gondolva rémültek meg.
A vers végül másutt megjelent. Azt hiszem, bárhol a világon bármely diktátorra érvényes.

A diktátor

1.

Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.

(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)

Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.

Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.

Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.

2.

A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.

Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek-és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.

Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.

3.

A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján.
atlétában és rövidgatyában.

A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.